Főkép

„Túlélési fokozaton van” – válaszolja Berke Szilárd a magyar fantasy könyvkiadás helyzetét firtató kérdésemre rögtön az interjúnk elején. Szilárd, akit a honi olvasók leginkább Eric Muldoom néven ismerhetnek, „civilben” a Kaposvári Egyetemen tanít többek között vállalati stratégiákról, elsőként készített országos felmérést a piacnak erről a szeletéről, illetve íróként és olvasóként is aktívan figyelemmel követi a hazai állapotokat. Számomra kissé váratlan módon egészen derűlátóan nyilatkozik, vagy legalábbis hisz abban, hogy előrefelé haladunk – köszönhetően annak, hogy egyes kiadók stratégiát váltottak és hosszú távú tervekben gondolkodnak. Ezek azok a kiadók, akik túlélték az elmúlt évek zűrös korszakát, az eladási adatokat látva váltottak (már, ha megtehették ezt), és most már biztatóbbnak látszik a jövő. Vagy legalábbis „volt rosszabb is a helyzet”.

 

Ugyanis akárhogy is nézzük, megváltozott a piac, megváltozott a környezet, és ehhez mindenkinek alkalmazkodnia kellett. Kinek sikerült, kinek csak kevésbé, de mindenkinek meg kellett ezzel próbálkoznia, aminek következtében – mondja egészen meglepő módon – „néhány éves mélyrepülést követően az idei évben már nyolcvan fölé emelkedett a kiadott fantasy-könyvek száma”. Furcsa ez, mert mintha minden kiadó arra panaszkodna, hogy mennyire nem tudják teljesíteni a terveiket, mennyire gondban is vannak az olvasószám csökkenése miatt. Kérdezem inkább a trendekről, az urban fantasy vonulat térnyeréséről, aminek hatására megemlíti azt a problémát, amihez még gyakran visszatérünk a későbbiekben is: „Magyarországon ez a piac kissé defragmentált, nincsen olyan szervezet, amely független módon kézben tartaná az adatokat, tehát aki egyformán vizsgálná a kiadók működését, a fogyasztók észrevételeit, így nagyon nehéz bármire is támaszkodni.”

 

„Azt mondanám, hogy a trendeket nagyjából úgy lehet lemérni, hogy éppen milyen kiadók alakulnak, vagy éppen milyen kiadók mennek tönkre” – folytatja a gondolatot, így jutunk el az elmúlt évek talán legfontosabb változásához, az Ad Astra kiadó létrejöttéhez és kissé zavarba ejtő átalakulásához. „Azért ez a vonal nem tűnik annyira izmosnak így 2013 végére” – mondja, noha valószínű, hogy előbb-utóbb megtalálja a helyét a zsánerben minden trend, egyelőre nem úgy néz ki, mintha nagy áttörést sikerült volna elérni ezen a réspiacon. „Úgy látom, hogy a piacnak egy jelentős része továbbra is a klasszikus fantasy-regényeket vásárolja. Legalábbis a mi felméréseink alapján az látszik, hogy nem tudott megújulni az olvasóközönség, a felhasználók zöme harmincas korosztály, vagy még idősebb.” Később arról is mesél, hogy egy korábbi kutatásából kiderült, a válaszadók túlnyomó többsége már legalább tíz-tizenöt éve foglalkozik fantasy-vel, újabb generációkról csak alig beszélhetünk. „Ezek az emberek pedig veszik a régebbi sorozatokat – bár már azok közül sem mindent, de például a Salvatore-sorozatot igen.”

 

De beszél arról is, hogy a vámpíros, természetfeletti vonulat is elég erős egy kör számára, viszont egyáltalán nincs, vagy csak épp minimálisan van átfedésben az előbbi vásárlóközönséggel. „Az egy egészen más célcsoport, meg kell nézni például a blogokat, akik ilyen könyvekről írogatnak: hát bizony nagyítóval kell keresni a klasszikus fantasy-könyveket.” Ráadásul átjárás sincs az egyes célcsoportok között, ami feltételezhetően nem könnyíti meg az egyes kiadók tevékenységét, pedig a klasszikus stílusú könyvek továbbra is elég erősek maradtak a fel- és lefutó vonalak mellett. „Rá kell nézni az idei megjelenésekre is: alapvetően a klasszikus fantasy az, ami jól teljesít – vagy egyáltalán, teljesít.”

 

Innentől persze adódik a kérdés, hogy akkor miképpen lehetne megnyerni a fiatalabbakat a klasszikus értelemben vett fantasy-nek, amivel persze olyan problémát feszegetek, amin Szilárd és a Delta Vision Kiadó már egy évtizede gondolkodik. Az offline tevékenységek hiányáról és átgondolatlan marketing tevékenységről beszél, mint a piac legnagyobb hibája, elvégre „online részen azért vannak átjárások a nagyobb portálok között, talán még összetartás is egy-kettő esetében, de az offline piacon gyakorlatilag „fegyverek nélkül vívott háború” zajlik – ennek minden hátrányával együtt. Minden kiadó szépen csinálja a saját dolgait, de nincsen egy olyan közös összefogás, ami talán régebben volt. Mondok egy példát: régebben a Rúna magazin megpróbálkozott azzal, hogy több kiadót összeboronált egy-egy lapszámra. És akkor ott találtuk a Beneficium Kiadó öt oldalát, a Cherubion és a Beholder öt-öt oldalát, és így tovább. Volt egy ilyen, nevezzük úgy, hogy függetlennek látszó kezdeményezés, amit ugyan mégis egy kiadó, a Valhalla Páholy rakott össze – de ma a piacról teljesen hiányoznak az ilyen aktivitások. Ez pedig a kiadók hibája, úgy gondolom. Kellenének színvonalas fórumok, közös rendezvények, ahol talán megférne egymás mellett a két-három pavilon.”

 

Amikor arról kérdezem, hogy a fiatalok miért nem vonzódnak igazán a klasszikus fantasy-hez, az olvasás általános hiányát említi. A saját tapasztalatai is a közvélemény-kutatásokat támasztják alá, „az az arány látszik, hogy egyetemista szinten mondjuk húsz emberből olyan négy-öt az, aki valamilyen gyakorisággal olvas, és az sem nagyon jelent többet havonta egy könyvnél”. A középiskolai szint még ennél is rosszabb, húsz emberből mondjuk egy lehet az arány. Nem csak fantasy-t nem olvasnak, hanem egyébként sem vesznek a kezükbe könyvet, az egyenesen elképzelhetetlen, hogy egy három-ötszáz oldalas regény lekösse őket, amikor a film és az internet ennél könnyebb szórakoztatást kínál. A Tűz és jég dala sorozat (vagy ismertebb nevén a Trónok harca széria) sikerét említem, de Szilárd inkább csak a kivételt, az éppen aktuális divatot látja benne: „sokkal nagyobb probléma, hogy aki elolvassa a Martin-köteteket a sorozat alapján, ezt követően nem csatol át más könyvkiadók felé”. Újra a korábbi kiindulóponthoz jutottunk el, nincsen ugyanis olyan médium, ahol ezek egymást váltva, összemosva szerepelnének. Az egy-kettő kivételnél jóval többre lenne szükség ahhoz, hogy komoly változásokat tapasztalhassunk.

 

A kiadók fontosságáról kezdünk újra beszélni, mert számomra valahogy továbbra is furcsának hangzik, hogy azok, akik az aktualitásokban, a megjelenésekben és a tervekben kevésbé járatos „átlagolvasók”, azok mégis ilyen nagy szerepet tulajdonítsanak a kiadóknak. Szilárd a kutatások hiányára panaszkodik, hiszen senkinek sincs igénye (vagy inkább pénze) ilyesmire. Hiába csináltak néhány éve a fantasycentrum.hu-val egy nagymintás, széleskörű felmérést, de az eredményre azóta sem volt kíváncsi senki rajtuk kívül, így a kiértékelés sem fejeződött be. Annyi mégis kiderült, hogy eléggé el vannak szeparálva egymástól a vásárlók, és mintha kiadókhoz kötődnének inkább, amelyek között csupán minimális mértékben van átjárás. „Ha tudnék erre megoldást, akkor valószínűleg már megcsináltam volna, de én azt látom egyedül kivitelezhetőnek, hogy egyetlen médium összefogja ezeket, főképpen egy rendezvény szintjén”, ahol ott lehet a piac és az olvasótábor minden képviselője – a vámpíros vonulattól a Gyűrűk Ura kedvelőin át a M.A.G.U.S. vagy a Cherubion kiadványok rajongóiig.

 

Miután az utópisztikus gondolatokat letudtuk, és Szilárd ködösen beszélt néhány pozitívnak kinéző kezdeményezésről, a marketinges oldalát szólítottam meg. A három piacvezető kiadó, a Delta Vision, a Szukits és a Cherubion mellett a többieket (Fumax, Ad Astra, Könyvmolyképző, Agave, PlayOn, Alexandra) is említette, „az én számomra, aki ezt a piacot a kezdetektől, de minimum 13-15 éve követi marketinges szemmel, ők csupán (nem pejoratív értelemben vett) időszakos játékosok. Beletenyerelnek egy-két jó címbe (és ugyanennyi rosszul futóba), mint Martin, vagy a Könyvmolyképzőnél Brent Weeks és Abercrombie, de ez mondjuk hároméves szinten hat vagy maximum tíz kiadvány, míg a Delta Vision éves szinten negyven körüli kiadványszámot produkál. Ők csak próbálkoznak ezzel a szegmenssel, elvégre nagyok és belefér a portfólióba, de értelemszerűen ők közel sem fantasy-kiadók.”

 

Az ebből következő különbségekre utal a marketinges stratégiák terén, nekem pedig muszáj emlegetnem a Delta Vision nem olyan régi kiadói estjét, ahol azért nem úgy tűnt, mintha minden csodálatos és ünnepelnivaló lenne – mégiscsak arról beszélünk, hogy képes volt a külföldön hatalmas népszerűségnek örvendő Brandon Sanderson is megbukni hazánkban, hogy más szerzőket ne is említsek. „Ez azt jelzi, hogy a magyar olvasói magatartás ezen a piacon abszolút nincs feltérképezve. Sajnos azt gondolom, hogy azért bukhatnak meg sorozatok, mert semmit nem tudunk az olvasókról – ezt úgy hívja a szakma, hogy „vakrepülést” végzünk. Gondoljuk, hogy valami jó, kiadjuk, aztán vagy elfogy vagy nem. Ez amúgy szakmailag ötven éve már lejárt lemez, hogy ténylegesen azt akarjuk eladni, amit mi kiadunk – ahelyett, hogy megnéznénk, a piacnak mire van igénye. Ilyen értelemben pedig egy Ad Astrás kezdeményezés is szerintem vakrepülés volt, bár persze fogalmam sincs, hogy bejött-e nekik vagy sem, de ha bejött volna, azt gondolom, hogy nem lennének egy ilyen váltás közepén, ahol most vannak.”

 

„El lehet dönteni, hogy hobbiból csináljuk, és akkor teljesen mindegy, hogy van-e a piacnak igénye rá vagy sem, de mi jól éreztük magunkat, miközben kiadtuk a könyvet; vagy pedig véresen komolyan vesszük, de akkor meg érdemes megkérdezni a piacot, mi az, ami eladható. Ilyen tekintetben úgy vélem, hogy a legtöbb kiadó szerencsejátékot űz, külföldi trendeket próbál lemásolni, de mi nem vagyunk egy Anglia vagy egy USA, nem ugyanaz a fogyasztói magatartás, nem lehet összemosni ezeket a piacokat.” Újra a felmérések hiányát említi meg, hiszen lényegében egyik kiadó sem foglalkozik ezzel, talán a Delta Visionön kívül, még a Szukits is valószínűleg elég kockázatosan vállalta be azt az üzleti modellt, amit elkezdett. Amikor erről kérdezem, a marketinges oldala bizakodó, hiszi, hogy működhet az a stratégia, amit kigondoltak. A taktikai lépéseiket dicséri, elvégre jól felépítették, és komolyan is gondolják, ez két olyan elem, amit nem hanyagolhatunk el, „mindenképpen életképesnek és hosszú távon fenntarthatónak tűnik” – már csak azért is, mert kikerülik a könyvterjesztőket.

 

Még mielőtt nagyon belemerültünk volna a terjesztőkkel kapcsolatos problémákba, egy friss hír, az Agave e-könyves kezdeményezésének apropóján az elektronikus kiadványok jövőjéről kérdezem. Ezzel kapcsolatban is pozitív véleménye van, „amennyiben az olvasásnak van jövője, ha a fiatalok fognak még olvasni, akkor hosszú távon nagy jövő elé nézhet”. Sokkal fontosabb kérdés, hogy egyáltalán kézbe vesznek-e bármilyen formátumú könyvet: „mikor fog elfogyni az olvasói utánpótlás?” – teszi fel a jelentős kérdést. Ha viszont ez nem lesz gond, akkor „mindenképpen azt látom, hogy az elektronikus könyveké a jövő”. Az egyetlen igazi kihívás, hogy leküzdjük – pontosabban hogy a kiadók kineveljék az olvasókból –, azt a megszokást, hogy ingyen hozzáférhetünk tartalmakhoz. Igenis, a könyvekért fizetni kell, s mivel a fel- és letöltést megtiltani lehetetlen, az egyetlen lehetőség az árakkal való játszadozás. Főleg egy réspiacon, ahol 1000-1500 forint feletti összegeket már csak nehézkesen lehet elkérni ilyen kiadványokért, bár egyelőre valószínűleg senki sem fog meggazdagodni elektronikus könyvek eladásából.

 

Mivel Szilárd maga is számos novella és regény szerzője, továbbá „atyja” Ammerúnia világának, felmerült bennem (ha már korábban bizakodónak mutatkozott), hátha tud valami örömhírrel szolgálni a magyar írók népszerűsége terén is. Ezzel kapcsolatban visszatértünk egy korábbi témához, méghozzá a paranormálisan romantikus irodalomhoz, amit főként (fiatalabb) nők olvasnak. „A kiadók számára az a gond, hogy a klasszikus fantasy kevés nőt hoz lázba”, említi, s arról beszél, hogy erre kellene reagálniuk a kiadóknak, elvégre, ha őket meg tudják szólítani, akkor talán sikerülhet egy jó tíz-tizenöt évvel megfiatalítani a klasszikus fantasy olvasótáborát. „Ez egy jó vonal, és többen rá is repültek, mint mondjuk egy Könyvmolyképző a különféle „Pöttyös-sorozataival”, vagy akár a Delta Vision, amelynek egyik taktikai lépése a Delta Varázs Katlan vagy Gaura Ági sorozata.” Mindeközben persze a régi olvasókat sem szabad elhanyagolni, ugyanis ők is nyitottak az újdonságok iránt – ennek eredményét láthatjuk például a Delta MesterMűvek sorozatában.

 

Én viszont még visszatérnék a magyar szerzőkre, s arról a tíz-húsz éve jellemző trendről kérdezem, miszerint a legtöbb hazai író álnevet választott, annyira bizalmatlanok voltak a vásárlók a magyar nevekkel szemben. „Most már azt gondolom, hogy kiléptünk abból a korszakból, amikor az álnevek mögé kellett bújni, viszont azt tegyük hozzá, hogy a klasszikus fantasy-piacon ebből továbbra sem lábaltunk ki teljesen. De talán nem is szükséges.” Noha sajnos nem találtunk megoldást arra a berögződésre, hogy miért nyúlunk szívesebben egy külföldi szerző könyve felé, azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy akármit is írnak (egyébként sok igazsággal) egyes kritikusok, „vannak nagyon jó magyar regények és novellák egyaránt”. Problémaként hozza fel, hogy már csak amiatt is jelentős hátránnyal indulnak a honi szerzők, mert külfölddel ellentétben, itthon nem lehet megélni az írásból, emiatt a legtöbben munka mellett, hobbiból „írogatnak”, és az eredmény gyakran el sem jut a szélesebb olvasói rétegekhez. Egy ismeretlen, bár tehetséges magyar szerző „felépítése” ugyanis jelentős marketing költségvetést igényelne, és ez egy hosszú távú folyamatos befektetés, gyakorlatilag „márkaépítés”. Ezt a folyamatot viszont a kiadók nem vagy alig merik bevállalni a jelenlegi alacsony eladási példányszámok mellett.

 

Marad tehát a régről bejáratott nevek használata vagy az új külföldi (díjnyertes) tartalom behozatala, ami aztán vagy sikeres lesz, vagy nem. Minőségi fantasy és minőségi fantasztikus irodalom tehát létezik hazánkban is, egyes hazai szerzők – mint például Kornya Zsolt, Nemes István, Gáspár András, Bán János, vagy Goldman Júlia, Kleinheincz Csilla és Lőrinczy Judit – „szinte bárhol megállnák a helyüket”. Persze közel sem minden kötet színvonalas, ami megjelenik (évente olyan tucatnyi magyar tétel lát napvilágot fantasy-ből), de „körül kell nézni, és a hazai tartalomból szinte mindenki meg fogja találni azt, ami a kedvére való”. Keresve sem találhattam volna jobb zárszót.