Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Csapatban játszani

Kerek évfordulók kapcsán az emberek jó részét elfogja a nosztalgiázhatnék – legyen az egy kisgyerek tizedik születésnapja, amikor a szülők-nagyszülők ámulva-bámulva adják körbe a születéskori fotókat; egy nagymama hatvanadik születésnapja, amikor az unokák elnéző mosollyal az arcukon hallgatják a „bezzeg az én időmben” sztorikat; egy házasság huszadik évfordulója, amikor elérzékenyülve gondolunk vissza a nászútra; vagy egy honlap fennállásának tizedik évfordulója. Utóbbi kapcsán mi is nosztalgiáztunk jócskán a szerkesztőség berkeiben – természetesen előkerült számtalan sztori arról, ki, mikor, miért, hogyan és ki által került a csapatba. E nosztalgiázások során tudatosult bennem, hogy amikor én az ekultura.hu szerkesztőségének tagja lettem, tudtomon – és egész biztos, hogy akaratomon – kívül hagyományt teremtettem.

 

Már jó pár éve működő könyves-filmes blog „birtokában” kerültem a csapatba, és az elmúlt években sokan, sokszor, sokféle előjellel megkérdezték, hogy ugyan miért éreztem szükségét, hogy a saját kis birtok mellett betagozódjak egy rendszerbe (is). Ami furcsa, mert én ugyanezt kérdezem általában az utánam jövőktől – mert hogy jöttek jó páran, az tény. Az ekultura.hu az évek során a könyves bloggerek kész kis gyűjtőhelye lett. Hogy mi a titok, miért jönnek ide annyian? Nem tudom – de a saját történetemet elmesélhetem.

 

Amikor én becsatlakoztam, épp két munkahely között, afféle „nagyon útkeresős” fázisban voltam – nem tudtam, mit akarok csinálni, nem tudtam, hogyan akarom csinálni és nem tudtam, hol akarom csinálni. Csak azt tudtam, hogy egyvalamiről nem akarok lemondani: az írásról. A jó tanácsokkal persze tele volt a padlás, és egyre többen mondogatták, hogy „neked a blogolással kéne kezdeni valamit” – na persze, ha az olyan egyszerű lenne… A blogolást akkor még annyira sem vették komolyan, mint manapság (már amennyire és már aki…), és hacsak nem menő gasztroblogger az illető, olyasmi, hogy ezt iparszerűen űzzük, sem akkor, sem ma szóba sem jöhet(ett). Adta hát magát a dolog, hogy első lépésben próbáljuk ki magunkat picit „nagyobb” kulturális portáloknál, aztán meglátjuk, mi történik – így jött a képbe az ekultura.hu.

 

Nem az első portál volt, ahol próbálkoztam, és nem is az első, melynek tagja lettem – hogy mégis itt horgonyoztam le, az ekultura.hu mögött álló csapatnak köszönhető. Mert ez egy csapat – olyan igazi, jóban-rosszban, közösen iszogatós, beszélgetős, hátbaveregetős-bajtársias fajta. Ami nem annyira magától értetődő, mint hinnénk. Akadt olyan kulturális portál, amit épp azért hagytam magam mögött, mert hiányzott bárminemű összetartás, bárminemű műhelymunka – mert ha az ember azt érzi, hogy csak küldözgeti bele az éterbe a cikkeit egy soha nem látott szerkesztőnek, aki aztán egyszer vagy lehozza, vagy nem, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek. Minek legyek olyan csapat tagja, ami nem is csapat? Itt ez sosem merült fel.

 

Soha nem fogom elfelejteni az első találkozásomat a szerkesztőség egy tagjával (könyvért mentem az illető munkahelyére, totál izgultam, vajon milyen lesz ő, aki akkor a szememben az egész ekulturát jelképezte – és aki ha magára ismer, tuti halálra röhögi magát ezen); ahogy az akkori főszerkesztő, Móni kíváncsiságtól csillogó szemét sem, ahogy faggatott az első szerkesztőségi találkámon, hogy ki vagyok én, miért jöttem, mit szeretnék tőlük és ők mit várhatnak tőlem. Őszintén kíváncsiak voltak rám és arra, mit adhatunk egymásnak – és ez hihetetlenül jólesett (és vélhetően nem csak nekem).

 

S hogy mit adott nekem az ekultura.hu az eltelt három és fél év során? Sok-sok inspirációt, amik elvezettek egyfajta nyitottsághoz – elárulom, az alapítók néha már sportot űznek abból, hogy „kimozdítsák az embereket a komfortzónájukból”, így nehéz elkerülni bizonyos merényleteket. Amit nem mindig bánunk (na jó, van, hogy igen, például egyes mangákat soha nem fogok megbocsátani, de ez a ritkább). Nekem például nagy határátlépés volt, amikor először zenéről írtam (pontosabban koncertről) – nem értek a zenéhez, pláne nem vagyok zenekritikus, maximum műkedvelő amatőr, ám Móniék meggyőztek arról, hogy nem ez számít, a lényeg, hogy írjam le, milyen élményt adtak nekem a látottak/hallottak. Azóta is minden alkalommal, amikor zenéről írok, kibicnek érzem magam, és hatványozottan nagyobb frászban vagyok, mint amikor egy könyvről – viszont a kulcsot a kezembe adták. A lényeg az élmény. Ami az ekultura.hu vezérfonala is lett számomra, és hiszem, hogy valahol ez különbözteti meg más kulturális portáloktól – a kultúra élményként való felfogása és tálalása. Ami egyébként szubjektív véleményem szerint egy lehetséges „harmadik út” lehetne a kultúrafelfogás számára – valahol félúton az ócsárolás és a kritikátlan ajnározás között (de ezt inkább nem folytatom, egy egészen más cikk témája lehetne…). Épp ez az élményfelfogás az, ami a szememben legitimálja azt, hogy egy portálon helyet kap dicsérő cikk a legújabb romantikus bestsellerről és az Ulysessről, kortárs versről és hentelős képregényről – mert lehet azt mondani, hogy egyik jó, másik rossz, egyik a világirodalom csúcsa, másik értéktelen lektűr, csak nem biztos, hogy érdemes. Mindegyik élményt ad valakinek.

 

Ám ami az inspirációnál, az élményeknél és a nyitottságnál is fontosabb számomra, az a közösség. Ami – közhely vagy sem, nyálas vagy sem, leírom, vállalom – kicsit olyan, mint egy nagy család. Persze egy szétágazó, ágas-bogas család, melynek néhány tagja több száz kilométerre lakik (mások az országhatáron kívül), sokakkal csak sátoros ünnepeken találkozunk (vagy akkor sem…), és bizony minket sem kerülnek el a minden családra jellemző konfliktusok, viták, széthúzások. Van, hogy nem értünk egyet esztétikai kérdésekben, van, hogy összekapunk azon, merre van az előre, van, hogy nem tetszik, akit a másik a családba hoz, és van, hogy legszívesebben megszöknénk, jó messzire. Megtehetjük (olykor meg is tesszük). Annak biztos tudatában, hogy van hova visszajönni, mert visszavárnak, és ha kell, ott vannak, ha bárkinek segítségre van szüksége, segítenek. Valahol ez lenne egy igazi csapat lényege. És azt hiszem, egy ilyen csapatot összehozni, és pláne fenntartani egy évtizeden át van olyan nehéz (sőt!), mint egy honlapot működtetni. Móninak és Tamásnak ez is, az is sikerült – kívánom, hogy legyen kitartásuk, erejük, türelmük hozzá(nk) még sokszor tíz éven át.


Kovács Tímea - 2013. október 21.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!