Főkép

Dimitri Verhulst az ELTE Néderlandisztika Tanszékének vendégeként érkezett Budapestre. Mi az elutazása előtti délutánon ültünk le vele egy kiadós beszélgetésre, melynek során többek között szóba kerültek az Európa Könyvkiadónál eddig megjelent könyvei, az alkoholizmus, a szerelem – és még számos egyéb téma. A szöveg hossza miatt két részletben adjuk közre az interjút.
 
ekultura.hu: Mikor kezdett írni?
Dimitri Verhulst: Nehéz kérdés... nem is annyira nehéz, bár a kérdés természetesen az, hogy mikor kezdtem irodalmi módon írni. Mindig is írtam, már gyerekkoromban történeteket írtam. Sok gyerek rajzol, képeket színez – valamilyen módon rengeteg gyerek foglalkozik valami művészivel. Én pedig történeteket csináltam. Kis füzetekbe írtam, Jules Verne-féle történeteket és illusztráltam is őket.
 
ekultura.hu: Akkor tehát sokat is olvasott?
Dimitri Verhulst: Nem, soha nem olvastam. Az olvasás gyerekkoromban olyasmi volt, amit, hm, a lányok csinálnak. (nevet) Egyáltalán nem szerettem olvasni, és nem is olyan családban nőttem fel, ahol ennek kultúrája volt. Egyáltalán nem voltak könyveink otthon. Zenéink sem voltak, csak egy kis rádiónk. Nem túlságosan kulturált családban nőttem fel. Az olvasást tizennégy évesen fedeztem fel, úgyhogy a gyerekirodalom kimaradt az életemből.
 
ekultura.hu: És hogyan lett író?
Dimitri Verhulst: Fogalmam sincs. Ez olyasmi volt, amit szerettem: történeteket mesélni, főleg leírni őket. Nem tudom, miért szerettem ezt, de szerettem. Egyedül lenni egy asztalnál egy tollal, egyedül lenni egy történettel és elmesélni azt – ezt imádtam. De hogy miért imádtam, azt nem tudom megmondani. Azt hiszem, egy pszichiáter kéne ahhoz, hogy ezt meg tudja mondani.
 
ekultura.hu: Akkor nem is volt olyan író, aki inspirálta volna? Esetleg később?
Dimitri Verhulst: Volt ilyen, később, igen. De a történetmesélő karrierem kezdetén valóban nem volt ilyen.
 
ekultura.hu: Kik voltak ők?
Dimitri Verhulst: Többen közülük holland nyelvűek, azt hiszem, Ön valószínűleg nem ismeri őket. Az egyik például Louis Paul Boon. A másik Jeroen Brouwers. Természetesen nem szégyen nem ismerni őket, hiszen Magyarországon vagyunk, ők pedig leginkább a holland nyelvterületen ismertek. De voltak mások is, mint például Louis-Ferdinand Céline, vagy Márquez, aki szerintem több mint figyelemreméltó író. Nem az ősidőkben élünk, a világ minden tájáról származó szerzőket olvashatunk. Nem hiszek a nemzeti irodalmi kultúrában. Például Murakamit is az egész világon olvassák, vagyis a fiatal írók Budapesten is az ő irodalmán is nőnek fel, és nem feltétlenül a kortárs magyar irodalmon. Az irodalom egyre globalizáltabb, s ezzel nekem egyáltalán semmi bajom.
 
ekultura.hu: És kik a kedvenc írói? Ugyanezek?
Dimitri Verhulst: Igen, nagyjából ugyanezek. Azt mondhatom, hogy akik inspiráltak engem, azok a kedvenceim. Természetesen ma is fedezek fel írókat, akiket nem ismertem akkor, amikor még kialakulóban volt a stílusom. Csak hogy egy magyar példát mondjak, Márai Sándor ma igen ismert Európában. Most fedezték fel, miután sokáig hanyagolták és megfeledkeztek róla. Én nagyon kedvelem őt. Olyan író, akit tudok szeretni, viszont nem hatott a stílusomra, mert a stílusom nagyjából, mondjuk 70 százalékban már kialakult. Remélem, fog még fejlődni, de a lényege, azt hiszem, már nem fog változni.
 
ekultura.hu: Mikor dől el írás közben, hogy az empatikus vagy a kritikus énje lesz hangsúlyosabb?
Dimitri Verhulst: Azt hiszem, az empátia és a kritikus nézőpont együtt járnak. Kell empátia, hogy az író belehelyezkedhessen egy szereplő fejébe – azt gondolom, egy írónak erre mindig szüksége van. Ha az emberben van empátia, az a kritikus oldalát is kiélesíti. Nem hiszem, hogy ellentét volna az empátia, az érzelmek és a kritikus, intellektuális nézőpont között – ezek nagyon jól összeillenek.
 
ekultura.hu: A könyveinek stílusa és világnézete egyes kritikusai szerint emlékeztet Kurt Vonnegutéra. Mit gondol erről az összehasonlításról?
Dimitri Verhulst: Kurt Vonnegut – nem olvastam elég könyvét ahhoz, hogy tudjam, ez igaz-e vagy sem.
 
ekultura.hu: Például a sötét humor miatt hasonlítják önt hozzá.
Dimitri Verhulst: Ez lehetséges. Nagyon igaz, hogy szeretem a fekete humort. Ezt le sem tagadhatnám.
 
ekultura.hu: A regények mellett, ha jól tudom, verseket és újságcikkeket is ír. Melyik műfajban szeret leginkább alkotni, melyikben érzi leginkább otthon magát és miért?
Dimitri Verhulst: A regényekben. Kétségtelenül. Csak egyetlen verseskötetet írtam, nagyon régen, 11 éve jelent meg. Még most is írok verseket időnként, de a versekkel az a gond, hogy senki, na jó, szinte senki nem olvassa őket. Nagyon nehéz eladni és kiadni őket. De nem ez az oka annak, hogy nem publikálok verseket. Ha egy író úgy érzi, hogy a vers, amit írt, jó, meg kell jelentetnie, akkor is, ha még tíz olvasója sem lesz. Ha egy vers jó, akkor jó. Pont. Viszont a versírástól szomorú leszek. Verset írni nehéz. És már leszoktam a dohányzásról – versírás közben pedig mindig rá akarok gyújtani. Számomra ez nehéz. És aztán ott vannak az olyan döntések, amiket személy szerint nehezen hozok meg: Mikor adja ki az író a verseit? Hány vers kell ahhoz, hogy összeálljon egy verseskötet? Nehéz döntések számomra, úgyhogy bár írok néha verseket, ezek nagyon személyesek és megtartom őket magamnak. Úgyhogy attól tartok, be kell vallanom, hogy a regény az én műfajom.
 
ekultura.hu: Ön igen sikeres regényíró, tehát ez igazán remek választás.
Dimitri Verhulst: Ez csak véletlen. Nem azért választottam a regényt, mert ma az a népszerű. Természetesen a 18. században a költészet sokkal népszerűbb volt, mint ma. De ez tényleg csak véletlen. Azt hiszem, akkor is regényeket írtam volna, amikor azok egyáltalán nem voltak népszerűek. A regényekhez van tehetségem. Időnként írok drámát is, azt is nagyon kedvelem, mert a párbeszédekkel dolgozni igen szórakoztató, én pedig szeretek a szereplőimnek egyéni hangot adni. Szóval írok a színháznak is, de végül mindig akkor vagyok a legboldogabb, amikor belekezdek egy új regénybe – az olyan, mintha nyaralni mennék.
 
ekultura.hu: Úgy tudom, a Problemszki Szálloda című dokumentumregényével tört be igazán a köztudatba. Hogy fogadta a sikert?
Dimitri Verhulst: Nagyon örültem, és csodálkoztam is, mert ezzel a könyvvel törtem be a nemzetközi köztudatba. A regény nem hozott áttörést a saját országomban, Belgiumban nem fogyott túl jól. Inkább más európai, sőt nem európai országokban, mint például Argentínában szerették. Jó kritikákat kaptam, megvették a fordítás jogait. Egészen megdöbbentem, hogy hirtelen az egész világon érdeklődtek a munkám iránt, miközben Belgiumban nem volt sikeres a könyv. Nagyon furcsa tapasztalat volt. De természetesen nagyon boldog és büszke voltam, mert hiszek abban, hogy az irodalom olyan művészeti forma, ami összehozza az embereket, és megmutatja, hogy mennyi közös van minden emberben, legyen az japán, román, svéd, francia – mindannyiunknak ugyanazok, vagy ugyanazok lehetnek az érzelmeink, a tabuink. Én valamiféle egyetemes humanizmusban hiszek. Említettem az imént Murakamit – nem mintha a rajongója lennék, egyáltalán nem vagyok az. De tudom, hogy Európában rengeteg fiatal rajong a műveiért, ami muris dolog, hiszen Murakami japán és néha tipikusan olyasmikről ír, amik a kortárs japán kultúra részei. S ha ez megérinti az embereket Európában, az azt jelenti, hogy minden emberi lényben van valami közös. Ezért nagyon hasznosnak tartom, hogy a könyveket lefordítják. El tudja képzelni, milyen szomorú lenne, ha például Kafka nem volna lefordítva? Mindenki érti, mit akar mondani Kafka – az egyedüllétről, a bürokrácia útvesztőiben való elveszettségről. Ezek egyetemes dolgok. És hálás vagyok azért, hogy most már a könyveim is olyasmik lehetnek, amik a világ minden táján élő embereknek segíthetnek megérteni, hogy sok közös van bennünk.
 
ekultura.hu: Többen felvetették, hogy a főszereplő hasonlít Kevin Carter dél-afrikai fotóriporterre. Igazuk van ebben?
Dimitri Verhulst: A menekülttáborban voltam anyagot gyűjteni a könyvhöz. Úgy éreztem ott magam, mint egy turista. Együtt voltam emberekkel, akiknek rettegésben kellett élniük, mert nagyon jól tudták, hogy ha visszaküldik őket, teszem azt Pakisztánba, akkor megölik őket azért, mert nem a megfelelő pártra szavaztak vagy nem megfelelő a vallásuk. Kegyetlen valóság. Én pedig ott vagyok kutatni, anyagot gyűjteni, és történetekkel távozom, az ő történeteikkel, és írok belőlük egy könyvet. És ezzel keresem a kenyerem – az ő történeteikkel, az ő szenvedésükkel. Nem szeretek írókról írni, túl sok könyv szól írókról. Olvasni sem szeretem az ilyeneket. De mindenképpen valamiféle alternatív nézőpontot szerettem volna, az idegenét, aki művészi módon figyeli a dolgokat és közben bűntudatot érez. Mert én is bűntudatot éreztem, hogy ott voltam és felhasználtam a történeteiket. Ezért választottam egy fotóriporter nézőpontját.
 
ekultura.hu: A Semmivégre című könyvében kíméletlen őszinteséggel és cinizmussal ír a családjáról és a gyerekkoráról. S úgy tudom, számos, magyarul még nem megjelent műve is erősen önéletrajzi jellegű. Nem bánt meg semmit, amit leírt?
Dimitri Verhulst: Dehogynem, természetesen! Például kockáztattam azzal is, hogy valódi neveket használtam, ez mindig kockázat. És folyamatosan veszítem el a barátaimat, minden könyvem után egyre kevesebb barátom van. Van egy író, aki azt mondja, „minden egyes könyvemmel elveszítek egy feleséget”. (nevet) Igen, természetesen előfordul, hogy megbánom a döntéseimet, de ez hozzátartozik a játékhoz. Ha más döntést hoztam volna, lehet, hogy azt bánnám meg. De az biztos, hogy néha megbánok döntéseket.
 
ekultura.hu: De talán szerez is barátokat azok helyett, akiket elveszít.
Dimitri Verhulst: Igen, így van. És azt hiszem, ha az ember ír, és őszintén ír, mindig azt használja, amit maga körül, a saját életében lát. Nem írhatok az ön életéről, hiszen nem ismerem azt. Persze elképzelhetem, milyen, de ha elképzelem az ön életét, azt használom hozzá, amit a sajátomban látok. Ezt áthelyezem az ön életére, de mindig a saját gondolataimat, a saját környezetemet használom. Nincs más választásom, enélkül teljes egészében fikció lenne, amit írok, én pedig nem az az író vagyok, aki képes teljes egészében kitalált történeteket írni.
 
ekultura.hu: Van még olyasmi a gyerekkorában, amiről szeretne írni?
Dimitri Verhulst: Igen. Tizennégy és tizennyolc éves korom között egy gyermekotthonban éltem. Ez a Semmivégre történetét követő időszak volt. Ez egészen eredeti téma, mert nem sokan éltek ilyen otthonban. Ki él ilyen helyen Belgiumban? Gyerekek, akiknek nincsenek szüleik, családjuk, és fiatalkorú bűnözők – ők így együtt. Egy nap majd szeretnék erről írni, de még nem állok rá készen. Mentálisan már készen állok, de íróként még nem. Várok ezzel a könyvvel addig, amíg azt nem érzem, jó író vagyok. Mert ezt a könyvet nem akarom kétszer megírni – rögtön elsőre úgy akarom megírni, hogy tudjam, ez egy jó könyv. Ezért aztán remélem, hogy a stílusom egyre jobb lesz, és amikor majd a legjobb lesz, megírom ezt a könyvet.
 
ekultura.hu: A stílusa tehát mindig változik?
Dimitri Verhulst: Hát, remélem, hogy fejlődik.
 
ekultura.hu: A fejlődés pedig folyamatos.
Dimitri Verhulst: Mindig van ebben valami kockázat, hiszen meg is halhatok. De gyakran hallom, íróktól különösen, hogy egy író 50 és 60 éves kora között a legjobb. De itt van például a német író, Siegfried Lenz, nem tudom, ismeri-e. Günter Grass kortársa. Lenz kevésbé ismert, de most, nyolcvanvalahány évesen is könyveket ír. Kiváló könyveket! Úgyhogy ha az ember fél az öregségtől és azt gondolja: „mit fogok írni 80 évesen, már feltéve, ha nem lesz Alzheimer-kórom” – gondolhat erre is, hogy van remény, hogy 80 évesen is képes lesz eszméletlenül jó könyveket írni. Úgyhogy reménykedem.
 
ekultura.hu: És mikor fog írni a jelenlegi életéről, és mit ír majd róla?
Dimitri Verhulst: Most túlságosan boldog vagyok. (nevet)
 
ekultura.hu: Akkor hát nincs miről írni?
Dimitri Verhulst: Semmiről, ami érdekes lenne. Viszont írtam a boldogságról, a boldog házasságról. Mert ez, hm, valamiféle töréspont. Azt mondják, nem lehet a boldogságról írni; mindenki azt mondja, nehéz a boldogságról és a szerelemről írni. Számomra ez kihívás volt. (nevet) És írtam erről. A könyv félúton van a vers és a regény között, de nem jelent meg fordításban.
 
ekultura.hu: Nagyon súlyos problémának tartja az alkoholizmust?
Dimitri Verhulst: Igen. Igen. Úgy vettem észre, legalábbis Belgiumban, hogy amikor az alkoholizmusról beszélünk, úgy kezeljük a témát, mint valamit, amiről mondjuk Émile Zola írt volna, valamit, ami a múlthoz tartozik. Azt gondoljuk: ez ma már kevésbé probléma, a múlt része. De ez természetesen nem igaz. Egy modern társadalomban ki kell mondani, hogy az igenis probléma, hogy olyan családokban nőnek fel gyerekek, ahol a szülő alkoholista, mert ezeknek a gyerekeknek a jövőjéről van szó. Megdöbbentem, amikor egy este, tizenegykor hazafelé bicikliztem, elhaladtam egy bár mellett és láttam egy gyereket aludni a biliárdasztalon. Mindezt a 21. században. És nagyon jól ismerem ezt a képet, mert én is aludtam gyerekkoromban a biliárdasztalon, miközben az apám ivott. 25 év alatt semmi sem változott, a nemzetünk és az, ahogy az alkoholizmust kezeljük, semmit sem fejlődött ennyi idő alatt. Belgiumban van egy törvény arról, hogy 18 éven aluli gyerekek nem léphetnek be egyedül egy kocsmába, és nagyon jó, hogy van egy ilyen törvény. De a törvény nem mond semmit arról, a szülők milyen állapotban lehetnek a kocsmában – részegen vagy sem? Ha a gyerek a részeg anyjával vagy apjával van a kocsmában, senki sem szól, hiszen a szüleivel van. Hát persze hogy probléma ez. És Budapesten sétálva is látom, hogy ez egy k*rva nagy probléma, rengetegen isznak túl sokat. Látom az utcán inni az embereket, és közülük soknak egyszer gyereke lesz. Mi lesz az ő jövőjükkel? Azt akarjuk, hogy legyen majd munkájuk, járjanak egyetemre, szerezzenek diplomát? Ha azt akarjuk, hogy a következő generáció tanult, művelt legyen, akkor most kell vigyáznunk rájuk.
Nekem szerencsém volt. Volt egy szakértő gyerekkoromban, aki azt mondta, ki kell menteniük a helyzetből, amiben vagyok, és otthonban és nevelőszülőknél helyeztek el. Én megmenekültem ebből a szomorú helyzetből. Mert az esetek 99 százalékában azt látjuk, hogy az alkoholproblémák öröklődnek. Nehéz ezt kimondani, de ez a valóság, és valamit kezdeni kell vele.
Az imént mondtam, hogy az irodalomnak megvan az az ereje, hogy megmutassa az embereknek, hogy milyen sok közös van bennünk, és hogy létezik valamiféle egyetemes humanizmus. És épp most hallottam magyaroktól, hogy a Semmivégre akár magyar könyv is lehetne. És Japánban ugyanezt mondták róla. Ami azt jelenti, hogy ez a szomorú probléma a világon mindenhol jelen van.
 
ekultura.hu: Milyen érzés önnek visszaolvasni a korábbi műveit?
Dimitri Verhulst: Nem szeretem visszaolvasni magam. Egyáltalán nem. De néha meg kell tennem, például amikor lefordítják a könyvemet, vissza kell térnem hozzá. A Semmivégre című könyvemet 2004-ben írtam, és 2006-ban jelent meg. Úgyhogy most egy olyan könyvet kellett újraolvasnom, amit majdnem tíz évvel ezelőtt írtam. Ilyenkor vissza kell térnem ahhoz a stílushoz, ami, remélem, rosszabb a mostaninál, vissza kell térnem ahhoz a fiatal, fiatalabb emberhez, aki akkor voltam, amikor ezt a könyvet írtam. És az ember ilyenkor mindig látja a hibákat. Természetesen muszáj valamikor azt mondanom, hogy kész a könyv, és elfogadnom, hogy lesznek benne hibák, amiket aztán majd tíz évvel később veszek észre. És most vagyunk tíz évvel később.
 
ekultura.hu: Kijavítja a hibákat egy-egy újrakiadásnál?
Dimitri Verhulst: Nem ezekre a fajta hibákra gondolok, ennek semmi köze ehhez, ezek inkább rossz döntések, stílusbeli problémák. A Semmivégre számomra az a könyv, amit 32 évesen írtam, és mindig is ez a könyv marad, és még mindig annyi mindent akarok mondani, hogy nem a Semmivégre újraírásával akarom tölteni az életem. Nem akarom ezt tenni. Meg tudnám tenni persze. Vannak festők, akik mindig ugyanazt a képet festik. Például Mondrian, mindig ugyanazt festette, egyre jobbá tette, de végig ugyanannál a gondolatnál maradt. Számomra ez csak toldás-foldás, majdnem csak toldás-toldás – szellemi foltozgatás. Egyáltalán nem szeretem ezt.
 
ekultura.hu: Mi a véleménye a Semmivégre filmváltozatáról?
Dimitri Verhulst: Egyáltalán nem rossz. Vannak sokkal rosszabb könyvadaptációk is. Számomra a film elfogadható, mint film. Persze vannak benne változtatások a könyvhöz képest, de mindig van valami, amit meg kell változtatni. Azt gondolom, jó adaptáció. A zenéje viszont nem tetszett, időnként túlságosan thrilleres hatású. De lényegében semmi bajom a filmmel.
 
ekultura.hu: Mekkora befolyása volt a forgatókönyvre?
Dimitri Verhulst: Nagy lehetett volna, de én nem akartam beleszólni. Megkértek, hogy vegyek részt a forgatókönyv megírásában. Még arra is megkértek, hogy írjam meg én a forgatókönyvet, de ez butaság lett volna, hiszen úgy írtam meg a könyvet, ahogy meg akartam írni, és számomra ez már kész mű, olyan formában, amilyet adni akartam neki. És ez lett volna az első alkalom, hogy forgatókönyvet írok, ezt még sosem csináltam. Úgyhogy azt mondtam, hagyjuk a filmet a filmesekre. A könyvek írásáról tudok valamit, de a filmekéről nem – ez egy másik munka, azt hiszem. Ezért a filmesek szabad kezet kaptak, tehették, amit akartak, ez az ő művük volt.
Dimitri Verhulst

ekultura.hu:
Gyakran előfordul, hogy egy belga film Franciaországban is sikert arat?
Dimitri Verhulst: Igen, nagyon gyakran. És Belgiumban is ott van Vallónia, ami francia nyelvű. Ott vannak például a Dardenne testvérek, talán ön is ismeri őket, nyertek Arany Pálmát is, ők nagyon jók. Aztán ott van Benoît Poelvoorde, nagyon jó színész. A belga mozi nagyon, tényleg nagyon jó. Most a francia nyelvű moziról beszélek, ami kezd az egész világon híressé válni. Ezek a filmek gyakran szólnak társadalmi kérdésekről, és humorosak is. A vallon humor egyáltalán nem rossz, sokkal jobb a flamand humornál, ami véleményem szerint nem valami jó. Belgium vallon részén jobbak a viccek. Ezért lakom ott. (nevet) De ez talán nem volt jó vicc...
 
ekultura.hu: Az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón című könyvében szinte elviselhetetlenül keserű humorral ír az emberiségről. Ön szerint valóban ennyire reménytelen a helyzet?
Dimitri Verhulst: Hát persze! (nevet) Igen, igen. Nagyon közel állunk a szakadék széléhez, tényleg nagyon közel. De van választásunk. Szórakozhatunk és megteremthetünk valamiféle fin de siecle vagy Titanic-szellemiséget – énekelhetünk, miközben elsüllyedünk. Ez az egyik lehetőség. Lehet, hogy ez a jó választás. A másik, hogy kezdhetünk valamit a helyzettel. De az biztos, hogy közel vagyunk a szakadék széléhez. Ahogy azt láttuk Fukushimánál, láttuk Csernobilnál. A világ tele van Fukushimákkal és Csernobilokkal. Csak Belgiumban van három. Még Európa is tele van lehetséges Fukushimákkal és Csernobilokkal. Csak azért beszélek épp erről, mert ez azonnal elpusztíthat minket. És túl sokan vagyunk, rettentően sokan. Hihetetlen, mennyi gyereket csinálunk. Túl sokan vagyunk – a világ túl kicsi. Ha kevesebben lennénk, sokkal vidámabb életünk lenne a földön, és sokkal több helyünk, ahol jól érezhetjük magunkat. Több élelmünk lenne. És mindezt nagyon is jól tudjuk, nem mondok semmi újat. Tehát igen – rossz a helyzet. Az emberiség a szakadék szélén él.
Én pedig úgy mondom el a könyvben az emberiség történetét, mintha az emberiség egy szereplő lenne. Őszintén szólva azt hittem, ez a könyv már létezik. Évekig foglalkoztam a könyv gondolatával, és azt gondoltam, nem írhatom meg, mert valószínűleg már megírta valaki más. De nem. Most már attól félek, valaki egy nap majd azt mondja, már létezett a könyv. (nevet) Sokat készültem a könyv megírására. Újra kellett tanulnom a történelmet, mert azt akartam, hogy a tények pontosak legyenek, máskülönben nem lett volna értelme megírni egy efféle történetet. És ezt észre kell venni, hogy a történelmünk során mindig is nagyszerű dolgokat találtunk fel – tényleg elképesztő. Zsenik vagyunk – persze nem mindannyian, de néhányan közülünk, okos dolgokat csinálunk és találunk fel, de sosem gondolkodunk. Egy jó sakkjátékos azért tesz meg egy lépést, mert tudja, hogy akkor a következő három lépése is biztosítva van. Mi ezt nem csináljuk a találmányainkkal. Itt van például a nukleáris energia, az atombomba vagy bármi – mindezt úgy hozzuk létre, hogy nem gondolkodunk előre, nem számolunk a következményekkel. És tudjuk, hogy rosszak vagyunk. Tudjuk ezt, és tudjuk, hogy egy napon majd valaki rossz célra fordítja a jó találmányokat. Nagyon jól tudjuk.
 
ekultura.hu: Ön szerint valóban tudjuk, hogy rosszak vagyunk?
Dimitri Verhulst: Igen. Én tudom magamról, hogy az vagyok.
 
ekultura.hu: De azt hiszem, a legtöbb ember, aki ezeket a problémákat okozza, nem gondolja magáról, hogy rossz.
Dimitri Verhulst: Azt gondolja? Szörnyű. Nem vagyunk rosszak... (nevet)
És persze a másik, amit el akartam mondani ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy ateista vagyok, és az a benyomásom, hogy meg kell védenem az ateizmusomat. Egy ateistát bárki bármikor támadhat. Pedig az ateizmus nem ütközik törvénybe. De ha egy vallásos személyt támadnak a vallásáért, az mindjárt katasztrófa. És folyton azon csodálkozom, és életem végéig csodálkozni fogok azon, hogy a vallás ereje még ma is olyan nagy, hogy háborúzunk, gyilkolunk istenért. Tisztelem a vallásos embereket, nem mondtam, hogy nem, de megdöbbent, hogy még mindig ölünk és ölünk és ölünk és ölünk egy olyan istenért – akár létezik, akár nem –, aki azt mondja, hogy jónak kell lennünk egymáshoz. Még ma, 2012-ben is, és ez volt végig a történelem során. Mindig ugyanaz a sz*r, egyfolytában. És csak ismétli és ismétli és ismétli önmagát. Ez dühít, persze hogy dühít.
 
ekultura.hu: Akkor hát ezért ír regényeket?
Dimitri Verhulst: Pontosan. Ezt is ezért írtam.
 
ekultura.hu: Ön úgy tekint magára, mint egy megfigyelőre a Marsról, vagy mint egy emberre, határozott véleménnyel?
Dimitri Verhulst: Én ide való vagyok. A különbség az, hogy ha a Marsról volnék, úgy látnám az embereket vagy a társadalmat, mint valamit, ami rossz, de ott van. Most viszont azt kell mondanom magamnak, amit az imént mondtam: hogy én is rossz vagyok. Ugyanaz vagyok én is. Követek el hibákat. Ugyanaz az ember vagyok, mint... mint Hitler. Ugyanaz az állatfaj vagyok, mindannyian azok vagyunk. És folyton figyelnem kell magamra, mert valamilyen módon tudom, hogy valahol mélyen mindannyiunkban ott van ugyanaz – nem tudom, micsoda, de ott van bennünk ugyanaz a dolog, ami a történelem összes szörnyetegében is ott van.
 
ekultura.hu: De nagy különbség, hogy ön tudja ezt, mások pedig nem.
Dimitri Verhulst: Igen, de jobb földi szemszögből nézni a dolgokat, nem pedig a Marsról.
 
ekultura.hu: A könyv magyarul 163 oldal. Eredetileg is ekkora terjedelemre gondolt?
Dimitri Verhulst: Azt akartam, hogy a történetnek legyen egy bizonyos tempója. Gyorsnak kellett lennie, hiszen az élet is gyorsan múlik, a történelmünk is gyorsan zajlik. És nem értem volna el ezt a hatást egy 800 oldalas regénnyel. És végső soron az emberi történelemhez még egy harmincötezer oldalas könyv is rövid lenne. Azt akartam, hogy rövid könyv legyen, és természetesen ez egy európai szemszögből írt történelem, emiatt meg kellett hoznom néhány döntést. Például a könyvnyomtatás már létezett Kínában, mielőtt Európában is feltalálták volna, de számomra a könyvek a 15. századhoz tartoznak, hiába tudom, hogy akkor már rég léteztek könyvek. Döntéseket hoztam, és ez is egy döntés volt, hogy európai szemszögből írjak. Semleges nézőpontot akartam, de ezt nehéz visszaadni a fordításban. A hollandban van erre egy szó, mint az angolban az „it”, ami se nem férfi, se nem nő. De a magyarban nincs ilyen szó, úgyhogy azt hiszem, a főszereplőt a magyarban valahogy úgy hívják, hogy „hősünk”. A hollandban a főszereplő „het”, tehát nem kellett választanom férfi és nő között, semleges maradt. És persze ki kellett hagynom néhány dolgot. Mint például Napóleont, ő egyáltalán nem szerepel a könyvben. De igen, az tudatos döntés volt, hogy a könyv rövid legyen.

Vége az első résznek.

Köszönet Ley Zsuzsának és Turán Beatrixnek az interjú létrejöttében nyújtott segítségéért.
 
Fotó: Galgóczi Tamás