Főkép

Horváth Györgyöt kérdeztük a nemrég induló Zenit-sorozat nyitányával, valamint korábbi regényeivel és írásaival kapcsolatban.
 
ekultura.hu: Legelső regényei, A kék farkas legendája, illetve A báró 2004-ben jelentek meg, még Harold Barouche álnév alatt. Miként került kapcsolatba az írással, illetve a Távoli Világok sorozattal?
Horváth György: Emlékszem, írásra először Stanislaw Lem Kiberiádája késztetett, nagyjából tíz vagy tizenegy esztendős koromban. Versbe szedtem azt a fejezetet, amelyikben az egyik mérnök (Trurl) szaktanácsadóként, bürokratikus úton győz le egy rettentő rémet. Ezután sokáig csak versben tudtam gondolkodni. Ha kellett, ha nem, verseket faragtam, néha olvastam is, ami odáig fajult, hogy 1997-ben az akkor induló, azóta már megszűnt Versrovat (versrovat.hu) szerkesztője lettem. Talán nem túlzok, ha azt mondom, akkoriban a Versrovat az egyik első fecske volt az úgynevezett amatőr költőket és írókat gyűjtő honlapok közt, a vége felé több száz szerzővel és több ezer szerzeménnyel. Sajnos eljárt felette az idő, egyrészt nem vált eléggé interaktívvá, másrészt nem tudtam már megbirkózni az egyre gyorsabban gyűlő anyaggal a szabadidőmben.
 
Vaskó Péterrel – aki többek közt kiváló költő és műfordító, és akit a Versrovat révén ismerek – futottam össze egy alkalommal a négyes-hatoson… Talán pont tíz éve, 2002-ben? Épp csak egymásra köszöntünk, két megálló közt mesélte el, hogy ismer pár fantasy írót, akik szeretnék, ha nem csak szerkesztőként, de szerzőként is támogatná a csapatukat, csakhogy hiába van tele ötletekkel, egyszerűen nincs ideje regényt írni, ám ha akarom, beajánl maga helyett engem. Sebtében rábólintottam az ajánlatra, elbúcsúztunk, aztán el is feledkeztem az egészről. Hónapokkal később csörgött a telefonom, Szebeni Vilmos, a Távoli Világok megálmodója volt a vonal túlsó végén, hogy Pétertől kapta meg a számomat és néhány mesémet (az Estvér kezdeményeit), és ha valóban lenne kedvem fantasyt írni, akkor találkozzunk. Találkoztunk. Így csöppentem a Távoli Világokba és lettem Harold Barouche.
 
ekultura.hu: Ha már kezdetek, honnan jött a Harold Barouche név?
Horváth György: Ha úgy mondom, hogy „háborús”, akkor érthetőbb? De félre a tréfát, az első pillanattól kezdve tiltakoztam bármiféle álnév ellen. Egyszerűen nem fogtam fel, mi szükség rá. Elismerem, a nevem nem túl ritka, nyolc évig egy házban laktam két másik Horváth Györggyel – ezt a postástól tudtam meg, aki Horváth Györgyként mutatkozott be –, de ennek ellenére nem értettem, és a mai napig nem értem, miért ne lehetne ez az egyszerű név borítóra nyomva? Kiadók, írók egyaránt győzködtek, hogy a szokásjog így meg a vásárlói magatartás úgy. A kilencvenes években még az a rémes szokás járta, hogy az írót fordítóként tüntették fel az impresszumban, sőt, még angol nyersfordítást is nyomtak az eredeti cím fölé, hogy megtévesztőbb legyen. Merthogy az olvasó nem vesz magyar szerzőtől könyvet, főleg nem sci-fit, fantasyt és kalandregényt. Kérdem én: valóban?
 
Végül megadtam magam, innentől pedig jöhet az anekdota, miszerint felcsaptam az angol-magyar kéziszótárt, és ráböktem az első szóra, ami amúgy francia: barouche, nyitott hintó. Ezt persze ki kell még egészítenem. Habár a szótárt valóban felcsaptam, de a szót régebbről ismertem, és amikor megakadt rajta a szemem, elég borzasztónak ítéltem ahhoz, hogy azt reméljem, a többiek majd nem bólintanak rá. Rábólintottak. Utólag már bánom, tévedésnek tartom makacskodásomat, mert ha már álnév, akkor az legyen könnyen leírható, kimondható és megjegyezhető, vagy legalább legyen valami köze az eredeti névhez. A Harold Barouche egyik kitételnek sem felel meg.
 
ekultura.hu: Massár Mátyással az évek során számos közös projektben vett részt. Mondana néhány szót a barátságukról?
Horváth György: Igen, Mátyást ugyanakkor ismertem meg személyesen, amikor Szebeni Vilmost is, a Távoli Világok kapcsán. Az első pillanattól kezdve könnyedén együttműködtünk, mivel idejekorán tisztáztuk, melyikünk a nagyobb író. Ő. Igaz, csak egyetlen centivel.
 
ekultura.hu: 2006-ban már a M.A.G.U.S. univerzum keretein belül adták ki következő művét, amely a Ranagol áldásával címet viseli. Hogy sikerült a váltás, nehéz volt egy újabb közeget megszokni?
Horváth György: Egyrészt nem is volt olyan nagy a váltás, mert a két közeg, az alkotói közösség valahol egy. A Távoli Világok első két regénye – mindkettőt Szebeni Vilmos írta (Roland Morgan álnéven – a szerk.) –, még M.A.G.U.S. logóval jelent meg. Tehát amikor munkába kezdtem, már rengeteg M.A.G.U.S. írót és olvasót ismertem, többek közt Mátyást is. Váltásnak inkább az tekinthető, hogy szerzőpárosként vágtunk a dologba. Szoktunk viccelődni, hogy valahol azt reméltük, ha csak fele regényt írunk, akkor csak fele munkánk lesz. Végül kétszer annyit dolgoztunk, mintha egyedül próbálkoztunk volna. Másrészt valóban nagy váltás volt, a két közeg valóban nagyon elüt egymástól: a saját játszóterünkről, ahol mi szabtuk a szabályokat, olyan placcra merészkedtünk, ahol olykor egymásnak ellentmondó szabályok kötöttek minket. Végig pengeélen táncoltunk, mi fér bele még a M.A.G.U.S. világába, mit fogadnak majd el az olvasók, mit a szerepjátékosok, és mit nem. Tudni kell a Ranagol áldásáról – a címe egyébként Az egyszarvú lett volna, csak a kiadó ragaszkodott a világspecifikus címadáshoz –, hogy a rajongók körében erősen megosztó: akadnak páran, akik lelkesednek érte, de legalább annyian falhoz is csapták. Sokan úgy vélik, én vittem Mátyást tévútra, amikor az adott brandhez tartozó regényektől elütő hangvételű és hangulatú könyvet adtunk ki a kezünkből. Meglehet, így történt, nem akarok magyarázkodni. Nem véletlenül fekszik a mai napig fiókban a másik M.A.G.U.S. regényem, a Syburri kapu.
 
ekultura.hu: Ugyanebben az évben, egy teljesen önálló kötettel, saját stílusban és kötöttségek nélkül jelentkezett. Mesélne egy keveset az Estvérről és kiadásáról?
Horváth György: Igen, 2006 sűrű év volt megjelenés szempontjából, hiszen a Hetvenhét című, meseátértelmező antológia is akkor jelent meg. De az igazi szerelemgyerek valóban az Estvér. Huszonegy éves koromban kezdtem, és apránként gyűlt meseregénnyé. Bár kifejezetten nem kilincseltem érte, de kimondva, kimondatlanul, azt reméltem fantasy írás közben, hogy majd kellő számú „bizonyítás” (regény) után meggyőzhetek egy kiadót, adja ki végre. De jöttek-mentek a kiadók, és nekem újból és újból bizonyítanom kellett. Bár már bírtam egy szóbeli ígérettel, hogy türelem, 2007-ben a Könyvhétre kiadják, végül nem vártam vele addig. A saját cégemmel, nyugodtan mondhatjuk, hogy szerzői kiadásként jelentettem meg 2006-ban, édesapám hatvanadik születésnapjára.
 
Ennek az volt az egyik előnye, hogy végre beleszólhattam a külcsínbe, így lehet most a borítón Lőrinczy Judit tusrajza. Írótól furán hangozhat, de a másik előnye az volt, hogy a belbecsbe is beleszólhattam. Mindaddig rossz tapasztalatom volt, hogy a kiadók nemigen szeretnek korrektorra költeni. Például a második Távoli Világok regényemet nem látta semmiféle szöveggondozó, pedig akárhányszor is olvasok át egy sokszázezer leütésnyi kéziratot, minden igyekezetem ellenére vétek és hagyok hibát. Szóval majdnem minden szempontból jót tett a könyvnek (akkor és ott) a saját kiadás. Csak egy probléma akadt. Rengeteg embert ismertem, grafikust, korrektort, tördelőt, tipográfust, és jó nyomdát is találtam, vagyis a könyvkiadás teljes folyamatát lefedtem, egyet kivéve: a terjesztést.
 
Miután kijött a nyomdából a könyv, csupasz fenékkel tántorogtam a terjesztőkhöz… és fennakadtam rajtuk. Valahogy nem hatotta meg őket, amikor arra a kérdésre, hogy ki a célközönség, az volt a riposzt, hogy édesapám. Ugyanakkor értetlenül álltam kelletlenségük előtt, hiszen bizományosi keretek között a kockázatot én vállalom. Ha nem fogy, úgyis visszáruznak hamar, ha meg fogy, akkor levesznek legalább ötven százalékot és fizetnek, amikor kedvük tartja. Ámde hátukra a púp a szerzői kiadás. Úgyhogy egy idő után arról győzködtem őket – és magamat is –, hogy én kiadó vagyok álruhában, de rutinosan átláttak rajtam. Emlékszem, annak idején a Sunbooksban, a nem tudom hányadik személyes megbeszélésen már meglehetős közönnyel faggatóztam arról, hogy miként juthatna el a könyv pl. a Libri polcaira? Végül eljutott – valaki megkönyörülhetett rajtam –, de meglehetősen bugyuta módon december huszonakárhányadikára. Azt kell tehát mondanom, hogy Estvér csak kevés helyen kapható, és fél raklap könyv mind a mai napig nálam várakozik lefóliázva, a visszáruk révén pedig csak gyűlik a halom. Mégsem bántam meg az Estvér kiadását. Azt, hogy kézzelfoghatóvá tettem. A nehézségek ellenére rengeteg élmény és öröm kötődik hozzá.
 
ekultura.hu: Hogy kerülnek írott formába történetei, van esetleg valami munkamódszere?
Horváth György: Viccen kívül mondom, leülök és leírom. Ennél különösebb munkamódszerről nem tudok. No, jó, néha félhangosan felolvasom magamnak, amit írtam. De minden novella és regény – és igaz ez a versekre is – más. Mindegyik saját utat jár be, mire kiteljesedik. Szem előtt kell tartani: a szöveg mindig tökéletlen. Akkor is az, amikor az ember kiadja a kezéből, mondván, hogy kész. Nincs kész. Attól válik késszé, hogy megjelenik. (De még aztán is van esélye a módosulásra, láttunk már erre példát, gondoljunk csak a bővített, átdolgozott kiadásokra.) Tehát fontos a „kész” szöveget pihentetni, hetekig, akár hónapokig, és amikor már múlóban az írói „hóvakság”, fontos átolvasni és belepiszkálni egy nagyot és végsőt.
 
Egyébként ritkán gondolkodom történetekben. Elsősorban a szereplők, a helyszínek, a hangulatok és a szituációk érdekelnek. Mindig irigyeltem például Mátyást, aki képes megírni egy regényt úgy, hogy szóról-szóra ragaszkodik az eredeti vázlathoz, szinopszishoz, történethez. Ilyen szempontból tűz és víz vagyunk, ezért is volt érdekes és tanulságos együtt regényt írni. Amúgy mostanában nem azt szokták kérdezni tőlem, hogy hogyan írok, hanem azt, hogy mikor. Mikor van időm írni? És ijedten válaszolom: soha. Napi nyolc óra munka mellett, tulajdonképpen hobbi szinten szakítok időt az írásra, tehát az írás ideje nagyrészt az éjszaka, amikor (ha eszembe jut) narancsos meg citromos illóolajokkal spannolom magam, hogy félálomban, kissé lestrapáltan pötyögjek valamit. Valahol ez is munkamódszernek számít.
 
ekultura.hu: Térjünk át az aktualitásokra. Tavaly év végén indult a Zenit – Az örökség sorozat, melynek nyitánya az Ön nevéhez fűződik. Hogy alakult ki ennek a sajátságos mitológiával kevert urban fantasy világnak a koncepciója?
Horváth György: Ha nem csal az emlékezetem, Dacher Richárd és Massár Mátyás együtt kerestek meg a lehetőséggel, hogy az Alexandra Kiadót érdekelné fantasy megjelentetés magyar szerzőktől. Első perctől egyértelmű volt, hogy a kiadó a brand- és világépítést preferálja, ennek mentén érdemes gondolkodni. Öt-hatfős szerzői csapatot alkottunk, rengeteget beszélgettünk szóban és körlevelekben, mire körvonalazódott a koncepció, illetve egyáltalán elköteleztük magunkat az urban fantasy mellett, pont azért, hogy ne kelljen az olvasót valamiféle új, ingujjból előcibált mitológiához, kultúrához, történelemhez hozzászoktatni. Ez tehát a Zenit egyik alkotói alapköve, hogy a valóságot, az ismert történelmet és mitológiát használjuk, remélhetőleg kellő alázattal. Bár azt hiszem, hogy az alapötlet, ami köré a Zenit világa épül, már a projektbe csöppenésem pillanatában megvolt, azt készen kaptam.
 
ekultura.hu: Egyelőre nem sokat tudtunk meg a világ alapjairól, s úgy magáról a Zenitről sem. A közeljövőben össze fog bennünk állni egy teljesebb kép?
Horváth György: A Zenit nem egy szobor, amiről egyetlen mozdulattal le lehetne rántani a leplet, de íróként annyit mondhatok, hogy többedmagammal igyekszem teljesebbé tenni a képet. Nem tudom, hogy a közeljövő mennyire távoli, illetve azt sem tudom megítélni, hogy a jelenleg készülő, remélhetőleg idén megjelenő regények mennyivel teszik teljesebbé vagy összetettebbé a sorozatot. Ismerem a hátteret, tehát nem tudok külső szemlélőként ítélni.
 
ekultura.hu: Milyen volt a sorozat fogadtatása, mennyire érdekelte a magyar közönséget az első három regény?
Horváth György: Ez ügyben csak találgathatok. Mindenesetre az első két regény egyszerre jelent meg, egymással gyakorlatilag konkurálva, ráadásul éppen csak december közepe előtt. Ez a két tényező biztos nem tett jót a fogyásnak. A fogadtatás? Az olvasói és kritikai visszajelzések alapján úgy érzem, hogy az Ólompegazust, vagyis a sorozat első regényét jól fogadták. Igaz, kicsit mást tettem le az asztalra, mint amiről megállapodtam a többiekkel, ezért kicsit szégyellem is magam. Valamennyire a sorozat koncepciójához tartozik az is, hogy pörgős, kalandos történeteket igyekszünk írni, és ezt szerintem mind Mátyás, mind S. Kolozsvári Zsófia jobban megvalósította nálam. A magam részéről végül, ahogyan azt már több alkalommal elmondtam, kamaradrámát írtam, sok párbeszéddel és múltidézéssel. Csak örülni tudok, ha ennek ellenére – esetleg pont ezért – tetszik az olvasóknak.
 
ekultura.hu: Hogy látják, van reális lehetőség a hosszú távú tervezésre?
Horváth György: Hogy a lehetőség reális-e, nem tudom, csak remélem.
 
ekultura.hu: Kik alkotják a Zenit írógárdáját és mikorra várható újabb szerző bemutatkozása?
Horváth György: Tudtommal ősszel jön ki a következő könyv, Sümegi Attila regénye. Nagy reményeket fűzök hozzá, mert nagyon tetszik Attila stílusa. De csak az első felét olvastam, ráadásul a kézirat egy korai változatának, úgyhogy már nagyon várom a megjelenést. Rajta kívül Ódor Ákos dolgozik még gőzerővel a maga regényén, remélem abból is lesz valami. Jelenleg így vagyunk öten, de egyáltalán nem kizárt, hogy a csapat bővülni fog.
 
ekultura.hu: Min dolgozik jelenleg? Esetleg hamarosan újra találkozhatunk Kóborholddal?
Horváth György: Több dolog is foglalkoztat. Most egy kínai vonatkozású novellát írok, de egyre többször visszatérek az Estvér „folytatásához” is. Természetesen szeretném, ha az olvasó találkozhatna még Kóborholddal, az Ólompegazus főhősével, de nem biztos, hogy erre az én következő Zenit-írásomban adódik lehetősége. Lehet, hogy valaki más fog írni róla – akinek szabad kezet adok. Ez is a sorozat egyik sajátossága, szépsége. Juditot és Kálmánt viszont ígérhetem, ha Zenit logó alatt új regényem jelenik meg.
 
ekultura.hu: Köszönjük az interjút, további sok sikert kívánunk.
Horváth György: Köszönöm, és minden jót – főként sok jó olvasnivalót – kívánok az ekultura.hu szerkesztőségének és olvasóinak!