Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: A műfordító akcióhős – Beszélgetés Lackfi Jánossal – 2012. augusztus

A Nyugat nagyjai közül többen egyszerre voltak költők, írók, műfordítók, esetleg irodalomtudósok is, az utóbbi évtizedekben viszont az efféle sokrétű tehetség inkább kivételnek, mint normának számít. Eddigi munkásságod azt mutatja, hogy te egyértelműen a Babitshoz, Kosztolányihoz, Szerb Antalhoz hasonló polihisztorok közé tartozol. Hogyan alakult ki benned ez az alkotói attitűd?

 
A nyugatosok kapcsán első körben mindenki a kávéházi élcekre, nőügyekre, ivászatokra, bohém kupleráj-látogatásokra asszociál, de ha figyelmesebben megnézzük az irodalmi termelés volumenét vagy naplók és levelek alapján az életrajzi vonatkozásokat, akkor látható, hogy a „napi adagját” Krúdytól Adyig, Kosztolányitól Babitsig mindenki „kitermelte”, s csak utána jöhetett az irodalmi élet. Bennem öntudatlanul élt a tény, hogy az igazi író-költő sok műfajban alkot, ha tud, fordít, újságot ír, szerkeszt, tanít, előad, vagyis több lábon áll. Cselgáncsoztam tizenöt évig, és a sportból azt szűrtem le, hogy a valós teljesítmények mögött mindig rengeteg gyakorlás, edzés, erősítés áll, s hogy ez alighanem így van az élet más területein is. Nemes Nagy Ágnes írja valahol, hogy a műfordítás megmenti az alkotót a grafomániától, hiszen akkor is írhat, ha nincs eredeti ötlete – mégpedig a mások eredeti ötleteiből kiindulva. Tudtam azt is, hogy a létező szocializmus idején ez afféle surranópálya volt, és rengetegen, akik saját műveikkel nemigen jelenhettek meg, mások műveit magyarítva éltek meg, jelezték jelenlétüket. Nagyon nagy kedvem volt benevezni ebbe az illusztris társaságba, ahol Weöres, Rónay, Lator, Kálnoky, Ottlik, Mándy, Orbán Ottó és mások neve szerepelt. Úgyhogy kedves tanáromat, a sajnos már halott remek műfordítót, Vajda Andrást megkérdeztem, mivel kezdjem fordítói pályámat. Ő azt felelte, a szonett igazi próbakő, aki azt tudja, már tud mindent, és a cizellált képekkel dolgozó parnasszista, José-Maria de Hérédia szövegeit ajánlotta. Nagy elszántsággal nekirugaszkodtam, és tető alá is hoztam belőlük több mint százat. Ki kéne javítgatni ezeket, mert igazi állatorvosi lovak, aztán ifjúkorom iránti kegyeletből, no meg a szép versek tiszteletével kötetbe rendezgetni.
 
Kik vagy milyen körülmények segítettek műfordítóvá (is) válnod?
 
Vajda András mellett rengeteget segített Lator László szemináriuma is, ahol egyrészt számosan megfordultak a későbbi nemzedéktársak közül (Szabó T. Anna, Imreh András, Tóth Krisztina, Mesterházi Mónika), másrészt mindenféle megveszekedett, őrült ifjak és örökifjak, tehetségek és féltehetségek hadával együtt nem mindennapi élvezettel ittuk Tanár úr szavait. Igyekeztünk úgy tenni, mintha hatalmas tárgyi tudásával alapjában semmi újat nem tudna mondani nekünk, hiszen ki ne ismerné Dickinsont, Kavafiszt, Uhlandot vagy Ungarettit, ugye? Hát mi nem ismertük, honnan is ismertük volna! Óra után szaladtunk a könyvtárba, és bújtuk a köteteket, nehogy hülyének nézzenek a következő szemináriumon. Azt a könyörtelenül éles tekintetet, amellyel a legnagyobbak fordításait is nagyító alá vette, megpróbáltuk magunkévá tenni, mint valami egyetemes mértékrendszert. Mikor Hérédia-fordításaimat odaadtam neki, ő akkurátusan aláhúzkodta a jambikusság elvével össze nem egyeztethető, legapróbb ritmus-zökkenéseket is. Emlékszem, háborogtam magamban, amiért madárnak néz, és azt hiszi, nem ismerem a taktust. Szerintem ennyi döccenés még belefért. Szerinte nem. Nála jól az eszünkbe véshettük, hogy bármely művet, különösen, ha fordítás, csiszolgatni kell, amíg csak lehet. És szinte mindig lehet.
 
Mi volt az első kiadott fordításod?
 
Hérédia szonettjeiből közölt párat egy egyetemi lap 1992-ben, de még ugyanebben az évben másutt is publikáltam kortárs prózákat, verseket, és elkezdett összeállni belga szimbolista költők műveiből válogató antológiám is.
 
Te fordítottad az egyetlen belga Nobel-díjas szerző, Maurice Maeterlinck drámáit. Az ő műveivel hogyan kerültél kapcsolatba?
 
Az ELTE-n belga irodalmi szemináriumot tartott egy különleges habitusú, enciklopédikus tudású figura, akit mindenki csak Ferenczi Lacikának hívott, pedig könyvei és fokozata alapján bőven lehetett volna hajlongani előtte. Minden diákkal tegeződött, láncban dohányzott az órán, és elkápráztatott bennünket részben történészi vértezettségéből adódó képességével, amellyel pontosan meg tudta mondani, mi történt, és miféle művek keletkeztek 1713-ban Bécsben, Párizsban, Sanghajban és Bombayben. Kedvelte az irodalmi bulvárpletykákat is, melyek olykor bennfenteskedésnek hatottak, de máskor sikeresen rámutattak egy adott szerző sebezhetően emberi oldalára is. Mindez ellentétben állt a tanárok többsége által képviselt monolitikus kultúra-képpel, és új kapukat nyitott előttünk. Rájöttük, az irodalmi kánont nem kell készen elfogadnunk, saját művészi, műértői világunkba belekerülhet bármi, amit olvasunk, felfedezünk, magunkénak érzünk. Beleszerettünk Belgium ködös-borongós távlataiba, és az akkoriban megnyíló ösztöndíj-lehetőségekkel jó néhányan töltöttünk egy-egy félévet Brüsszelben. 1994-ben én is így tettem, feleségemmel és akkor már megszületett fiammal hármasban éldegéltünk odakinn, ami máig meghatározó emlék maradt. A Királyi Archívumban kezdtem el alaposabban foglalkozni a szimbolistákkal, és részegítő élmény volt kéziratokat, naplókat, leveleket, makulatúrákat, eredeti illusztrációkat lapozgatni. Kedvezményes diákpasszussal be is utaztuk az egész országot, s én egyre jobban beleéltem magam az északi hangulatba. Emlékszem, Földényi F. László nekem nagyon kedves óráin korábban még az égnek állt a hajam, amikor Maeterlinckről beszélt – micsoda rémes, fagyos melodráma, ugyan! Aztán ahogy belülről megismerkedtem a hanyatló-iparosodó Észak-Németalföld művelt kereskedőcsaládjainak aranyozott stukkóval zsúfolt, babonás-középkorias világképpel, házi zenéléssel, harsogó életszeretettel, bogarassággal, kikötői mozgalmassággal teli életét, úgy a drámaíró világát is más fényben kezdtem látni. Évfolyamtársammal, Bárdos Miklóssal 1999-ben lefordítottuk Maeterlinck hat drámáját, hosszú utószót is írtam a kötethez. A hiánypótló könyv meglepő módon egy-két év alatt elfogyott, és nyilván hozzájárult, hogy mikor külföldi hatásra Maeterlinck újra divatba jött, több színház is (Bárka, Vígszínház, Kecskeméti Katona József Színház) az én fordításaim felhasználásával rendeztette meg Pelléas és Mélisande-, illetve Kék madár-interpretációit.
 
Ahhoz, hogy hitelesen fordíthass belga, svájci vagy kanadai szerzőket, szükséges a nem franciaországi francia nyelvű kultúrák és irodalmak alapos ismerete, vagy minden a nyelvről, a szövegről szól?
 
Biztos van szerző, akinek a fordításához nem szükséges ismerni a konkrét országot, ahonnan származik, de a legtöbb esetben a háttértudás segíthet kikerülni bizonyos csapdákat. Mikor például a Nagyvilág folyóiratnak luxemburgi különszámot szerkesztettem, egy ösztöndíjnak köszönhetően tizenkét napra kimentem, és alaposan körbenéztem az országban, így kicsit a mentalitással, az ottani létezéssel is sikerült átitatódni. Ezek a típusú felderítő utak éppolyan izgalmasak, mint maga a fordítás. Luxus lenne persze minden egyes írás kedvéért ellátogatni az adott országba, de sokszor szerencsém volt, mert mikor Francia-Svájcról vagy Kanada francia nyelvű részéről készítettem egy-egy folyóiratnak összeállítást, identitás-esszéket is kellett válogatni, amelyek mind fordítanivalóként, mind háttéranyagként roppant hasznosnak bizonyultak. Ugyanígy, amikor Proust-különszámot csináltam az Enigmának vagy Molière összes drámáinak új kiadását rendeztem sajtó alá az Osiris kiadónál, sok-sok dokumentummal, levelekkel, forrásokkal kellett megismerkednem, hogy egyáltalán labdába rúgjak. Napjainkra még a gagyi amerikai filmek alkotói is rájöttek, hogy a filológia, a kutatás kaland, úgyhogy a főszereplők (mondjuk egy homlokát bájosan ráncoló gyönyörű régésznő) rendre ódon egyiptomi, kínai vagy szanszkrit kéziratokat böngésznek, és rejtett összefüggésekre bukkannak. A műfordító is akcióhős, egy-egy mű vagy egy alkotó pedig felfedezésre váró kontinens, megfejtésre váró bűntény, kibontani való titok. No persze a széles vászon nem mutatja a régészet unalmas, verejtékes aprómunkáit, úgyhogy a fordító élete sem csupa heurékából áll, de hogy rejtélyek ismerője lesz, aki lelkiismeretesen belevág, az egyszer biztos.
 
Többször is kifejtetted már, hogy nem feltétlenül megbocsáthatatlan vétség eltérni valamennyire az eredeti szövegtől. Milyen esetekben lehet indokolt ez, és meddig terjedhet a fordítói szabadság?
 
Azért nem megbocsáthatatlan, mert nem lehet NEM eltérni. Shakespeare nem tudott magyarul, pláne nem mai magyarul… Innen fogva aztán minden műfordítás alapköve a kegyes hazugság, melynek jegyében az olvasó hallgatólagosan beleegyezik az alapos átverésbe, és hajlandó mondjuk egy börtönviselt, ódon francia, bizonyos Villon szövegeinek elfogadni egy büntetlen előéletű, fogyasztói világbeli nyárspolgár magyar szavait. Ha már Villonnál tartunk, ő itthon a kamaszok kedvence, hazájában pedig üres legenda, olvashatatlannak tartott, avas nyelvemlék. Miért is? Mert a műfordító dönti el, hogy az „isa, por és homou” nyelvezetével vagy a „tudom, mi a tejben a légy” nagyon mai közelítésével adja vissza az eredeti hangulatát. A műfordító társ-alkotó (ezt nemzetközi szerzői jogi egyezmények is rögzítik), tehát ő adja az eredeti alkotó szájába minden egyes szavát. Más persze a beszélt nyelvtől való távolság, ha az ember egy kritikai kiadásba fordít, és más, ha mondjuk színháznak. Más, ha egy egyetemi értekezés illusztrációjaként, bizonyos jelentésjátékokat minél szorosabban visszaadva kell szöveget magyarítani, és más, ha énekelhető sanzonszöveggel van dolgunk. A lehető legszorosabb szöveghűség és formai hűség híve vagyok, de az olvashatóságé is. Van, hogy egy jelentésárnyalat a magyarban nincs meg, akkor illik valahogy odabűvészkedni. Van, hogy a magyar olvasó információhiányos, nem ismeri a kor szokásait, s ekkor, ha van egy leheletnyi lehetőségünk neki segíteni, az kötelességünk is. Van, hogy egy költő (mondjuk Hérédia) rettentően tájékozott a mitológiában, és mondjuk Héraklész nevét le sem írva hol „némeai”, hol „kerüneiai”, hol „erümanthoszi hősként” aposztrofálja – egy-egy próbatétel helye alapján. Ha szeretnénk, hogy az olvasó, aki nem oly művelt, mint a kor pár tucatnyi kiválasztottja, megértse az odavetett utalást, és van mód segíteni, akkor illő feloldani egy-egy efféle rejtjeles említést, de csak olyan arányban, hogy ne hamisítsuk még meg az eredetit, hogy érezni lehessen, a mitológia bensőséges ismerőjével van dolgunk. A fordítás célja hidat verni és nem megnehezíteni a befogadást.
 
 
Nem kizárólag francia nyelven írt műveket fordítasz. Hogyan éred el, hogy filológiailag megállják helyüket e közvetített fordításaid, legalábbis a legkevésbé sérüljön a szöveg integritása?
 
Felelőtlenség lenne azt állítani, hogy holland, finn, görög, izraeli, szlovén, vietnami vagy maláj szerzőim világában éppúgy otthon vagyok, mint a francia nyelvűekében. Ilyenkor általában nem tudtam ellenállni a hevesen fellángoló vágynak, hogy megosszak az olvasóval valami kincset, amelyet utamban találtam. Mindig nagyon hasznos, ha látom az eredetit is, még ha a nyelvet nem is bírom, sok mindent ki lehet találni belőle, s megérezhetők a francia verzió esetleges döccenései is. Máskor nyersfordításból dolgozom, ez egészen elfogadott dolog. A legeslegjobb dolgom akkor volt, mikor Dezső Csabával, az indiai irodalom nagyszerű kutatójával dolgozhattam együtt, aki alapos nyersfordításokat mellékelt a versekről, megmagyarázta azt, amit nem értettem, jól ismerte a ritmusképleteket, elküldte az énekelt változatokat, jelezte, ha valami nem stimmel a végleges változatnál. Egy-egy novella vagy vers erejéig persze újra meg újra elcsábulok, és akár közvetítő nyelvből is fordítok, de nagy tételben sosem csinálnék efféle galádságot. Mérlegelem kell, mennyi az esélye, hogy az eredeti nyelvet ismerő fordítót szerezzek, rávegyem a munkára, és ha ez nagyon csekély, a szöveg pedig irtó izgalmas, akkor inkább áthágom a képzeletbeli filológiai határt. Ám jöjjön a magyarországi maláj filológia majdani élharcosa és vesse szememre hibáimat! Boldoggá tesz vele, mert ez annak jele, hogy az általam felfedezett szigeten mások is érdemesnek tartják partra szállni.
 
Láttam már példát arra is, főleg klasszikusok esetében, hogy az eredeti szöveget közölték ritmizált, rímekbe szedett sorokban és szó szerinti prózafordításban is. Nálunk vajon nem férhetnének meg egymás mellett a költői és a „tudós”, tartalomhű fordítások?
 
Nálunk nagyon erős a rímmel-ritmusban fordítás tradíciója, és a magyar nyelv nagyon hajlékony is, alkalmas az efféle mutatványokra. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a klasszikus formában való kortárs lírai megszólalásnak szinte sosem volt idejét múlt jellege idehaza, a hagyomány frissen tartásán mindig jelentős költők sokasága dolgozott. Ilyen közegben érvényesen tud megszólalni egy-egy formahű idegen mű. Nyugat-Európában ez nem volt adott, hiszen sok helyütt évtizedekig „ciki” volt modern szerzőnek régi formában írnia, úgy tartották, a múltbeli poétikák kombinatorikai lehetőségei lezárultak. Ráadásul többnyire műfordítóik sem az irodalom krémjéből kerültek ki, inkább egyetemi professzorok vágtak neki a feladatnak. Manapság vannak kísérletek az itthoni műfordítói hagyomány megborítására, például Déri Balázs vagy Nádasdy Ádám részéről, akik szabadulni próbálnak a jambikus lejtés nyugatosok kiötlötte kötelmétől vagy akár pusztán a rímek kényszerétől. Tisztelem ezeket az erőfeszítéseket, de én sosem éreztem nyűgnek a formai elemeket, véleményem szerint a forma egyben mindig tartalom is. Egy rím jelentéseket és nem csak hangalakokat csenget össze, egy soráthajlással vagy alliterációval információ adható át, vagyis ha jól teszem a dolgom, rímben-ritmusban rengeteg mindent kódolhatok, ha nem is pont ugyanott, ahol az eredetiben találtam. Botorságnak tűnhet, de azt hiszem, egy igazán jó fordításhoz szükségtelen pár lábjegyzetnél több kommentár. Elemezni lehet persze a végtelenségig, de az már nem a szövegkorpusz része.
 
Rendkívül természetesnek tűnnek a fordításaid, mintha eleve magyarul íródtak volna. Mi a titka ennek a mesterkéletlenségnek, és ez mennyire tanulható? Általában mennyire tanulható a fordítás mint szakma?
 
A bókot köszönettel veszem, örülök, ha így érzed, ebben az ember sosem lehet biztos, csak törekedhet rá. A műfordítást nagyon lehet tanulni, én is tanulom mindennap, megküzdök minden megoldásért. Ingyen semmit nem ad a szöveg anyaga, és ha túl gyorsan akarok hasítani, az általában megbosszulja magát, sok utómunkát tesz szükségessé. Sajnálatos dolog, hogy ma, Magyarországon szinte minden egyetemen kinyírták (na jó, szépen mondva ellehetetlenítették) a műfordító-kurzusokat, pedig a szakmának külön iskolája kellene, hogy legyen, akárcsak a szakfordító- és tolmácsképzésnek. Minőségi írásbeliség nélkül nincs minőségi szóbeliség, sem technikai kultúra. Butaság azt képzelni, hogy fogok egy nyelvet ismerő egyetemistát vagy tanárt, és máris van egy műfordítóm. Rengeteg tanulnivaló akad itt, a műfordítás akcióhelyzetét semmi elméleti módon nem lehet modellezni, csak úgy okulunk, ha sokat vagyunk a tűzvonalban, és mások segítenek értelmezni azt, ami történt és ahogyan történt. Fontos lenne, hogy a kultúrpolitika is rájöjjön, csupa közgazdásszal nem lehet országot építeni. Az ésszerű és célszerű képzésnek persze nem vagyok ellensége. Sokszor sajnos helyes kis nünükéket dédelgetünk az egyetemen, szél ne fújja, eső ne érje őket. Bizony jobb lenne, ha értelmes munkát keresnének inkább! De az, hogy mondjuk Magyarországon kevés japánból vagy törökből dolgozó műfordító is elég, nem jelenti, hogy ne kellene őket magas színvonalon képezni, és ne lenne rájuk éppolyan szükség, mint a csúcsmenedzserekre. Pontosan arra való az állam, hogy ellensúlyt pakoljon a mérlegserpenyőbe ott, ahol a kapitalizmus felszínessége, bulvársodrása kulturális értékeket dönthet össze.
 
Amikor verseket ültetsz át magyarra, feltűnő, hogy nem változtatsz a magánhangzók hosszúságán, pedig alig néhány évtizeddel ezelőtt ez még majdhogynem bevett szokásnak számított. Tudatos törekvés ez a részedről?
 
Erősen megváltozott a kultúrközeg, sokszor sokan nem is értik-érzik, miért írja például Devecseri Homérosz-fordításaiban a legkülönbözőbb módokon „sűrű” szavunkat. Minden verzió játszik, a „sürü”, a „sűrü” éppúgy, mint a „sürű”. Persze a hexameter ritmuskövetelménye miatt szerepel ez így, de komikus hatást kelthet vagy egyszerű gépelési hibának tűnhet az ehhez hozzá nem szokott olvasó szemében. Aki pedig ismeri a formát, az a helyesírásnak megfelelő alaknál is rájön, hol kell esetleg a skandálásban egy hosszú hangzót röviden vagy egy rövidet hosszan ejteni. Lator László útmutatása ez esetben nekem irányadó, ő gondolta túl artisztikusnak, magakelletőnek, nyugatoskodónak ezt a típusú költőies írásmódot.
 
 
Versek és próza mellett színdarabokat is fordítasz. Mennyiben más kizárólag a fülnek vagy a szemnek is fordítani?
 
Ha színpadra fordítok, végig fennhangon is olvasom, tesztelem a szöveget. Olyan ez, mint a dalszövegek írása vagy fordítása, ahol mindig énekelek hozzá. Nem esik nehezemre egyik se, másik se, hiszen egyrészt valaha zenésznek készültem, másrészt mind egyetemi oktatóként, mind rengeteg rendhagyó irodalomóra, író-olvasó találkozó fellépőjeként tapasztalom a szóbeliség hallatlan erejét. A szövegnek ki kell tudni lépnie papír-némaságából, bármily meghitt dolog is a virágzó hársfa alatt, macskánk társaságában, jó kávét kortyolgatva, karosszékben, magányosan elmerülni egy könyvben, akár a Jane Austen-hősök. Egy színpadi mondatnak bizonyosan arca, hangja lesz, nem tehetünk bele szláv nyelvek fonetikáját idéző mássalhangzó-torlódásokat, nem gabalyíthatjuk nyelvtörővé, hacsak nem éppen ez a szerző célja. És nem is egy az egyben klasszicista szöveget, hanem annak hangzót kell fordítanunk. Ugyanúgy, ahogy például a színi suttogás is rettentő torokpróbáló dolog, mert nem elég suttogásnak érzékelnünk, de hallatszania is kell, egészen az utolsó széksorokig. A fordítás illuzionizmus, de hát ez nem is olyan újdonság.
 
2007-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen rendezett kerekasztal-beszélgetésen a „bejgliről” és a „töltelékről” értekeztél. Mi ez a töltelék, ez a hozzáadott tartalom, ami szükséges a jó magyarításhoz?
 
Ahhoz, hogy egy szöveg szabatos legyen, bizonyos mellékes összetevők hozzáadása egyáltalán nem mellékes dolog. Ha azt írom, „Armand nem szerette a vasárnapokat”, ez korrekt, szinte távirati megfogalmazás. Ha viszont a szövegben szerepel egy ritka igeidő, nem biztos, hogy így kell módosítanom a szöveget: „Armand nem szereté a vasárnapokat”. Ez elidegeníti, mesterkéltté, stílparódiává teszi a mondatot, pedig az eredeti szerző nem ilyennek szánta, nem tehet róla, hogy nem ma élt. Hová legyen hát szegény fordító? Hozzáadhat bizonyos engedélyezett adalékanyagokat, mondván: „Armand korántsem szerette a vasárnapokat” vagy „Armand korántsem kedvelte a vasárnapokat” vagy „Armand valójában korántsem kedvelte a vasárnapokat”. Nem sokat módosítottunk a szövegen, az általa megadott információkon szinte semmit, mégis megváltozott a hangulat. Ezek az apró adalékanyagok a fordító segítői. Persze ellenségekké is válhatnak, elharapózhatnak a szövegben, és ez nem cél. Az édes süteményekhez általában kell egy fél kiskanál só, de egy merőkanálnyi már nagy galibát okoz. Hihetetlen mozgástere van a fordítónak, akkor is, ha köti az eredeti. Az alábbi változatok mind jelentősen módosítják a szöveg atmoszféráját, és egyikük sem mondható hűtlen választásnak: „Armand sosem volt nagy barátja a vasárnapoknak”, „Nem mondhatni, hogy a vasárnapok Armand szívéhez nőttek volna”, „Armand mérsékelt vonzalmat táplált a vasárnapok irányában”, „Armand és a vasárnapok – két külön világ”. Ezek közül nyilván a legmegfelelőbbet kell kiválasztani, de igenis van választásunk. A képzetlen műfordítónál ez a baj igazából: nem észleli, mennyi lehetséges ösvényen járhat, ha kedve tartja. Ehelyett törtet előre macsetével, mint egy dzsungelben.
 
Véleményed szerint mi lenne a feladata – feltéve, hogy nem csak szórványos példákat találnánk rá – a fordításkritikának?
 
Manapság az okoskodó (sokszor jogos) internetes beégetésen és a hanyag közönyön kívül semmiféle reakció nincsen a fordítások minőségére vonatkozóan. Litvániában az ottani műfordító-szövetség úgy próbált változtatni ezen az áldatlan állapoton, hogy „ellen-díjat” alapítottak, amelynek neves zsűrije kipécézi a legordítóbb félrefordításokat, díjátadó ünnepséget szervez, és szemelvényeket közöl a sajtóban a bakikról. A bulvárlapok is ráharaptak a szenzációra, hangzatos szalagcímekkel (például: „Translators kill translators”) hozva a hírt. Egy ilyen sajtókampány során rengeteg megszólalási lehetőséghez jutnak a szakma jeles képviselői, mégpedig kifejezetten a mesterséget illető ügyekben. Így aztán enyhülhet a műfordítók egyik legnagyobb problémája, nevezetesen „láthatatlan ember”-voltuk, az, hogy eltűnnek az interpretált könyv és szerzője mögött. És legalább a trágyát publikáló kiadók is szégyenpadra kerülnek. Gondoltam rá, hogy itthon is lehetne alapítani hasonlót, mondjuk „Lócitrom-díj” néven, de aztán arra a belátásra jutottam, hogy egy alapvetően negatív jellegű ügybe nem szívesen ölnék ennyi energiát. Mindamellett az ötlet szabad, a korszellemhez illik, haszna kétségtelen, és például évek óta remekül beválik Csehországban is… Miért ne importálhatnánk?
 
Miért tartod fontosnak a műfordítói szakmán belüli érdekvédelmet? Igazából kit és/vagy mit kell védeni?
 
Remek műfordítóink vannak, megalázóan alulfizetik őket, alig léteznek díjak-elismerések, a képzés sehol se tart, rengeteg a szerzői jogsérelem, és még a legjobbak presztízse sem sokban különbözik a vadul termelő teljes dilettánsokétól. Elég szép kis csatatér ez! A tavalyi évben egyéb munkáim miatt lemondtam a Műfordítók Egyesületében az alapítás éve, 2003 óta betöltött elnökségi tagságomról, de az elmúlt időszak alapján mondhatom, hogy aki a műfordító érdekét képviseli, a szerzőt, a könyvet, az irodalmat védelmezi. Talán Szabó Lőrinc mondta, hogy a műfordítóé a leghazafiasabb mesterség, hiszen honfitársain kívül igazából senki más nem élvezheti munkája gyümölcsét. Jó lenne jobban figyelni erre a hungarikumra! Ki tudja, kicsoda Jancsó Júlia? Pedig ő nem csupán Proust magyar hangja, nem pusztán szinkronszínész, aki készen kapja a szavakat, hanem saját szókincsével, teremtő képzeletével szülte újra Az eltűnt idő nyomában összes kötetének minden egyes hangját. És ez csak egyetlen kiragadott példa.
 
Mely fordításaidra vagy a legbüszkébb, és miért?
 
Afféle mestermunkaként, céhes láda gyanánt kalapáltam ki jó pár éve egy Voltaire-korabeli költő (vagy inkább versfaragó), a nem igazán ismert De Piis játékos versét, melyben az ábécé betűi megszemélyesítve ugrálnak elénk. Elég nyakatekert, fantaszta egy óda, és nagy kihívásnak tekintettem, hogy magyarítsam. Íme egy kis ízelítő: „Amint az A-n a sor, jön ajtó- s ablakostól; / Ábécé díszhelyén ő augur és apostol… Agresszív, arrogáns, aljas, akaratos, / Armadát gyűjt, avat, agitál és acéloz, / Aláaknáz, apaszt, aprít, így ér a célhoz, / Aláz, aszal, arat, agyal, akasztat, ó! / Azonban néha nem aljas, acsarkodó: / Ajnároz, andalít, akárha angyal, altat, / Ajándékoz, apol, alázattal abajgat, /Asszonyt ő ad nekünk, aminthogy ő anyát, / Csapda az alkata, alakja telt agát…”. És büszke vagyok arra is, hogy hetedikként a sorban lefordítottam Rimbaud A részeg hajóját, mégpedig gondosan ügyelve az egybeesések elkerülésére, arra, hogy saját rímeket, új megoldásokat tálaljak. Nehéz a több mint háromszáz fordított szerző és a húsz-huszonöt könyv közül kiemelni egyet. Mindamellett nagyon élveztem például Christian Gailly jazzregényének a Be bop-nak nyelvi kalandját, itt szinte olyan transzba jöttem, mintha én írnám a könyvet. Aminthogy voltaképpen én írtam.
 
Kit vagy mit szeretnél még mindenképp fordítani?
 
Ha már szóba jött Gailly, ő méltatlanul kevéssé ismert kortárs minálunk, bár szerintem egészen finom és olvasmányos, és bár az itthon sikeres Baricconál kevésbé érzelmes, stílusa éppoly áradó. Az az egy regénye, amit megcsináltam, elég jól elfogyott, úgyhogy valószínűleg lenne rá igény. Az utóbbi időben azonban kicsit visszavettem a fordítói lendületből, mert sok saját művem várja toporzékolva születését. Úgyhogy újabban csak kisebb volumenben, szellemi egészségem megőrzése céljából fordítgatok. Ahogy más keresztrejtvényt fejt vagy sudokuzik.
 
Köszönöm a beszélgetést.
 
Fotó: Bárdos Júlia
 


Galamb Zoltán - 2012. augusztus 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

A sorozat (Beszélgetések műfordítókkal) további darabjai:

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!