Főkép

Eredetileg magyar-angol szakos diplomát szerzett, és még tanárként is dolgozott. Hogyan lett végül műfordító?

 

Mindig ez volt az ambícióm, és ez irányba törekedtem: a könyvkiadás és a műfordítás érdekelt. Az egyetemen jártam Benedek Marcell műfordítói szemináriumára, ami akkor még névleg létezett. A valóságban Marci bácsi szinte vak volt már, és úgy láttuk, hogy nagyon-nagyon öreg. A dolognak az volt a mélyebb értelme, hogy összejöttünk négyen-öten, akik ezt ambicionáltuk, a szeminárium pedig abból állt, hogy valaki mindig hozott valami szöveget, azt felolvasta, és aztán arról beszélgettünk – amit Benedek Marcell jelenléte inspirált. Ami nagyon jó dolog volt. Sehol másutt ilyesmire nem volt alkalmam. Ott ült köztünk Benedek Marci bácsi, aki akkor már kilencven felé járhatott, és bölcsen hallgatott meg hümmögött. Mi azonban nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztük, hogy ott lehetünk nála.
 
Minthogy nagyon rosszul látott, folyamatosan szüksége volt felolvasókra. Úgyhogy naponta följártunk hozzá felolvasni. Be volt osztva, mikor ki megy. Engem különös becsben tartott, mert én tudtam gót betűket olvasni, és neki sok gót betűs könyve volt. Mondta, hogy fönt, a legfölső polcon, jobbról kell keresni, ott lesz. Na ez az! Akkor most kezdjük el! És akkor valami öreg német könyvet olvastam olyan másfél óra hosszat, ő meg kommentálta. Nem tudom, ez mennyire járult hozzá ahhoz, hogy fordító lettem, de nagyon jó volt ott lenni vele.
 
Ott ismerkedtem meg Osztovits Leventével, aki amolyan titkárként működött Marci bácsi mellett, és aztán Leventétől, az Európa ifjú szerkesztőjétől kaptam életem első hivatalos, kiadói fordítását, ami nem más volt, mint Shelley-nek az In Defence of Poetryje. A lélegzetem is elállt, amikor a borítékot kinyitottam, és kiesett belőle az In Defence of Poetry angol nyelvű gépirata (hol volt akkor még a xerox!). Ugyebár, ez a nagy romantikus esszé iskolapéldája. Akkor készült az angol esszékötet a kiadóban, és minden erőre szükség volt hozzá. Nagy, vastag kötet volt, Szenczi [Miklós] bácsi válogatta, és tényleg mindenkire nagy szükség volt hozzá, így fordulhatott elő, hogy nekem is jutott belőle, de hogy épp az In Defence of Poetry, az megdöbbentően hatott rám. Nagyon megtisztelőnek éreztem a bizalmat.
 
Nem olyan régen leesett a polcról a kötet, és újra elolvastam az akkori munkámat – ki sem tudom számolni, hogy hány éve készítettem –, és örömmel mondhatom, hogy elégedett voltam magammal. Nagyon jó kis szöveg. Ez nagyon biztatóan hatott rám, még ennyi év után is.
 
Ezek szerint szerencsés volt az, hogy valami nagyon nehézzel kezdte?

 

Óriási szerencse volt, hogy nem a létra alján kellett kezdenem, hanem mindjárt a legtetején. Abból a szempontból is szerencsés volt, hogy a szerkesztő, aki a legnagyobb úr egy kiadóban, látta, hogy nocsak-nocsak, mennyire jó lett ez, és Szenczi bácsi személyesen is megdicsért.
 
Nagyon szerencsés fordulat volt ez így mindjárt a legelején. Gyakorlatilag azóta egyfolytában dolgozom, és szinte kizárólag az Európa Könyvkiadónak. Az egész életművem legalább hetven százaléka az Európa Könyvkiadónál jelent meg. Már csak azért is, mert aztán sikerült befurakodnom a kiadóba, és némi szabadúszás és tanítás után, 1973-ban bekerültem az Európához, és elkezdődött életem legszebb korszaka. Nagyszerű, lenyűgözően jó kollegákkal, nagyszerű társaságban dolgozhattam. Tulajdonképpen tanultam, végig keményen tanultam. A tanítómesteremmel ültem egy szobában: Borbás Marival. Sokáig mindent ő szerkesztett, amit fordítottam, és jó, szakszerű tanár volt. Tehát nagyon kevés lila gőz volt benne, de annál több praktikus dolog, mint: „Akkor most olvasd csak el ezt a mondatot még egyszer! Mi van ideírva? Hát akkor azt kell odaírni a magyarban is, ami az angolban áll.”
 
Vagyis tulajdonképpen csak arról van szó, hogy elég jól elemezzük-e az eredetit. Ha elég jól elemezzük az eredetit, és valamennyire fogalmunk van az anyanyelvünkről, akkor menni fog. Kellett valaki, aki folyamatosan beleverte az orromat abba, ami butaságot írtam, vagy képzeltem. A szerkesztőimre gondolok vissza a legnagyobb szeretettel és tisztelettel azóta is. Géher Pistára meg Borbás Marira. Tőlük tanultam meg mindent. Hihetetlenül lelkiismeretes szerkesztők voltak, és szerintem ma már nincsenek ilyenek.
 
Fordítottam a mérhetetlenül vastag Walter Scottokat, mellesleg hatalmas élvezettel. A legjobb fordítói élményeim azóta is ezek a vastag, állítólag nehéz, rágós szövegek – amiről persze szó sincsen, mivel nagyszerű író volt, egyáltalán nem száraz szövegek. Látszik, hogy ő maga is élvezte a saját regényeit. Ezeket a Géher Pista nagyítóval nézte végig. Harminc ívet végigszerkeszteni nagyítóval önmagában is nagy teljesítmény. Majdnem akkora teljesítmény, mint lefordítani. Sőt, nagyobb is, mert az ő neve kisebb betűkkel van kiírva a címoldalon, mint az enyém.
 
Ennek a két embernek köszönhetően végül is ez alatt az öt-hat-tíz év alatt, azt hiszem, hogy megtanultam fordítani. Megtanultam nemcsak azt, hogyan előállítson az ember egy szöveget, hanem a fordítás élvezetét is. Ha a fordítás nem élvezet, akkor már nem olyan jó dolog. Azt az élvezetes birkózást a szerzővel, hogy győzzük-e szusszal a szerző mondatait, hogy győzzük-e magyar nyelvvel például azt, amit Walter Scottnál skótul beszélnek. A szerző láthatólag nagy gusztussal írja bele a könyveibe ezeket. Ő persze nem beszélt skótul, egyáltalán nem. Lelends-ül viszont tudott, és nagy élvezettel beleírja a tájszólást a művekbe. A skótot viszont csak érzékelteti. És nagy élvezet volt utána csinálni.
 
A romantikától egészen a minimalizmusig eljutott. Fordítás szempontjából melyek voltak a legnehezebb vagy legkönnyebb stílusirányzatok vagy korszakok?

 

A gusztusom mindig inkább a romantika felé vonzott, tulajdonképpen azóta is. Ha nem is a romantika, de mindenképp a stílromantika felé. Ebben a tárgyban a legutóbbi, nagyon örömteli emlékem Cormac McCarthynak a Véres délkörök című regénye, ami egyetlen hatalmas romantikus teljesítmény. Nagyon ravaszul megcsinált, nagyon megtekert, de alapvetően romantikus regény, nagyon romantikusan megírva. Hihetetlenül gazdag szókinccsel és nagyon megpödört szintakszissal. De az a jó, mert azon van mit csinálni.
 
Nem mintha egy minimalista szövegen nem lenne mit csinálni, de az az igazság, hogy nem igen látszik rajta. Pedig ugyanolyan kutya nehéz tud lenni. Beckett nem kevésbé nehéz, de nem látszik a végeredményen, hogy mennyit kellett rajta dolgozni.
 
Előfordult olyan, hogy valamit visszaadott?

 

Nem, soha. Egyrészt azért, mert azzal hízelegtem magamnak, hogy nem igaz, hogy nem tudom megcsinálni – igenis, hogy megpróbálom. Ha angolul meg lehetett, akkor bizonyára magyarul is meg lehet csinálni. Másrészt, ugye, a fordítói élet közönséges kényszere, hogy munkát vissza nem adunk. Munkát vissza nem adunk, mert ki tudja, hogy lesz-e holnap is? Sokszor előfordult aztán egy-egy könyv közepén, hogy szívesen visszaadtam volna, mert nem lett volna nekem erre szükségem, de végül meglett, ledaráltam.
 
Brit és amerikai kulturális szótárat is készített. Melyik jött miből: a fordításból jött a kultúrával való foglalkozás, vagy fordítva?

 

Soha nem foglalkoztam kultúrával mint kultúrával. Nem volt ilyen program az életemben. De fordítás közben az ember nagyon megtanulja – nem is annyira a nyelvet, inkább a hangulatokat, a szavakat, a szavak sokféle jelentését. És ezek a szótárak, amiket írtam, valójában a szavakról szólnak.
 
Egészen véletlenül kezdődött. Valamiben, amit fordítottam, szerepelt a banger szó, amit nem ismertem. És akkor elkezdtem nyomozni a szó után, és ebből kibomlott egy nagy bokor. A banger-ből, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk sült kolbásznak. No de hát, mi az ördög a kolbász? Mi a sausage? Mi a virsli? Mi a debreceni? És mindez angolul, természetesen, tudniillik ez egy nagy reáliabokor az angolban is meg a magyarban is, és ezt rakosgattam össze – ez volt az első szócikk, amit megírtam: a banger. Aminek megvan a maga zamata az angolban. Ma már, azt hiszem, egy kicsit öreg szó, de nagyon élt még a hatvanas években. Ez egy rossz minőségű kolbász, és azért banger, mert pukkadozik sülés közben, mert tele van vízzel. Ugyanis egy vacak – valójában háborús termék volt.
 
No hát ez mind benne van egy szóban, és valójában a szavakról írtam – ilyen értelemben a köznapi kultúráról, igen.
 
Említette, hogy léteznek szavak, amelyek kimennek a divatból. Fordított beat szerzőket, Ginsberg és Kerouac nemzedékét is. Az ő stílusuk mennyire divatjamúlt?

 

A legnagyobb mértékben. Szerintem nem kevésbé avítt, mint Walter Scott. Az egész ötvenes évek a szöveg minden egyes mondatában benne van. És ezt magyarul nem igen tudjuk visszaadni, mert ez a réteg a magyar irodalomból furcsamódon hiányzik. Pontosabban, teljesen magától értetődő módon hiányzik.
 
Végül is csak azt lehet visszaadni magyarul, ami magyarul megvan. A fordító nem nagyon tud egy külön nyelvet előállítani, csak használni tudja a készen meglévő elemeket. Az irodalom által szállított elemeket tudja használni. Ami nincs benne az irodalomban, az nem lesz benne a fordításirodalomban sem, mert a fordító nem tudja pótolni – csak imitálni. Sokszor azzal hízeleg magának, hogy teremtett egy nyelvet X-nek vagy Y-nak. Ez nem igaz. Attól tartok, hogy ez egyszerűen nem igaz.
 
Föl kell ismerni, hogy a magyar irodalom mely stilisztikai rétege alkalmazható. Na most, minél régebbi szövegről van szó, annál egyszerűbb a fordító élete. Annál könnyebb ez. Minél közelebb kerülünk a modernséghez, annál keservesebb. És amikor megérkezünk egy egészen mai, modern, köznapi angol nyelven megírt angol szöveghez, akkor már tényleg nehéz a dolga a fordítónak. Részben azért, mert a magyar irodalom megint csak cserbenhagy bennünket. Ez a fajta, nagyon egyszerű, hogy úgy mondjam, krónika – tehát hogyan élnek az emberek 1990-ben vagy 2010-ben? – nagyjából kimaradt a magyar irodalomból. Rejtély, hogy miért, de kimaradt.
 
A harmincas években még magyarul is megírták. Móricz még meg tudta írni azt, hogyan éltek, hogyan beszéltek az emberek akkoriban. Ma alig-alig van író, aki ilyesmit ír. Mindenki egy kicsit stilizál, tehát sokkal kimódoltabbak ezek a szövegek, míg például az amerikai irodalomban ezt nem stilizálják. Ezek kemény, naturalista szövegek. És itt merül fel a fordító problémája, hogy ez a naturalista szöveg hogyan fog szólni magyarul. Mert természetesen lehet naturalista szöveget írni magyarul is. Miért ne lehetne? De hajlandó lesz-e elfogadni az olvasó irodalminak ezt a nyelvet? Hát, meglátjuk.
 
Ezek szerint úgy érzi, hogy a fordításirodalom nem is hathat a magyar irodalomra?

 

Tartok tőle, hogy nem nagyon. Ennek az ellenkezőjét szokták mondani, tudom. Szász Imre pédául meg volt róla győződve, hogy az ő egész irodalmi tevékenységét Hemingway ihlette – pontosabban a saját Hemingway-fordításai. De nem tudom, hogy ez így van-e.
 
A gondolatok, tehát a fordítás útján utazó gondolatok persze befolyásolják a magyar irodalmat. Amikor megjelent az a kis posztmodern amerikai kötet, amit én állítottam össze úgy harminc évvel ezelőtt, az az akkori fiatal magyar írókra valóban nagy hatással volt. Tudom, hogy rongyosra olvasták, és amolyan „bibliának” tekintették, vagy legalábbis olyan kánonnak, amiből tanulni lehet. Hogy aztán tanultak-e belőle vagy sem, azt nem tudom, mert nem foglalkozom szisztematikusan magyar irodalommal, se elevenekkel, se holtakkal. De emlékszem, hogy többen is megkerestek, és kérdéseket tettek fel, amikre nem mindig tudtam válaszolni.
 
Olyan könyvet is írt, ami a fordítás technikájáról szól, és a feleségével, Klaudy Kingával együtt fordításelmélettel is foglalkozik. Mennyire tanítható maga a fordítás?


Tanításnak nevezzük, de ez valójában egyrészt fordításelemzés, másrészt pedig gyakorlatok sora. A gyakorlatokat az ihlette, ahogy én magam fordítok. Tehát ránézünk a mondatra, aztán nekifutunk valahogy. Aztán elérkezünk valameddig, és kiderül, hogy itt nincs tovább út. Innen most el kell kanyarodni valamilyen irányba, de lehet, hogy egészen új oldalról kell nekifutni a mondatnak. Ebből próbáltunk meg megoldandó feladatokat fabrikálni
 
Ebből áll a könyv, nem másból. Hiányzik belőle a lényeg egyébként, mert azt sajnos nem tudtam konceptualizálni, hogy ezt hogyan lehetne gyakorlati feladattá tenni. A lényeg ugyanis az, hogy a mondatok hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Egy mondatot önmagában lefordítani, lehet, hogy nem olyan nagy dolog. No de hogy lesz abból a tíz mondatból bekezdés? Hogy fog az felépülni, hogy ne csak a mondaton belül legyen egy ív, hanem az nyúljon előre is, meg utaljon visszafelé is. Ezt nem tudtam beleírni, tehát hiába hívják Fordítóiskolának, csak fordítási gyakorlatok vannak benne. Mondjuk, kicsit szofisztikáltabb fordítási gyakorlatok, mint amiket a gimnáziumban csináltunk. Talán a fordítói gondolkodásra mégis megtanítja azt, aki átrágja magát rajta.
 
Volt-e olyan fordítás az életében, ami kimaradt? Olyan szerző vagy olyan szöveg, akit, amit szeretett volna lefordítani, mégsem önhöz került?


Volt igen. Volt, de nagyon kell törni a fejemet, hogy mi volt az, mert már nem hiányzik. Ifjú koromban sok minden akadt, amit elképzeltem magamnak, de végül nem én csináltam meg. Egyébként is, fiatalabb koromban úgy éreztem, hogy csak az van rendesen lefordítva, amit én csináltam. Ma már ez egyáltalán nem így van – sokkal szerényebb lettem azóta. Nem tudok válaszolni erre.
 
Van-e még valami, amit szívesen lefordítana?

 

Nincsenek ilyen vágyaim. Illetve talán egyet tudok mondani – nagyon jellemző lesz. Stevensont szeretnék fordítani. Őt mindig nagyon szerettem. Meg Poe Edgart. Ilyeneket szeretnék fordítani.
 
Poe-t nagyon élveztem. Fáj, hogy csak azt az egy Poe-t fordítottam, azt is csak én olvastam valószínűleg, senki más. Ez a félbehagyott regénye Poe-nak, ami remekmű, de félbemaradt, és így valahogy kiesik az életműből, mindig félresöprik. Az Arthur Gordon Pym, a tengerészről beszélek. Tehát ilyen romantikus szerzőket fordítanék még.
 
Nemcsak fordított, hanem több kiadóban dolgozott, ráadásul olyan pozíciókban, ahol komoly befolyással lehetett a könyvkiadásra. Mennyiben tudta segítni, terelgetni a fordítókat?

 

Mondjuk annyiban, hogy arra mindig nagy súlyt helyeztem, hogy ha van egy fordító, akiről tudom, hogy jó, annak lehetőleg legyen munkája. Neki való munkája legyen, amit meg tud csinálni. Ha valaki rábökött egy könyvre, hogy ez az, amit szeretne lefordítani, akkor, ha rajtam állt, le is fordította. Ilyen értelemben próbáltam segíteni.
 
És hogy látja, fejlődött-e valamit a fordítás az utóbbi évtizedekben?

 

Nem tudok válaszolni erre, mert nem olvasok fordított irodalmat. Néha elkövetem azt a hibát, hogy elolvasok egy fordított könyvet, és mindig nagyon csalódom. Olyan nyelven, ami számomra elérhető – ez gyakorlatilag a német és az angol –, nem olvasok fordításban. Ritka kivétellel, ha az eredeti könyvhöz nem jutok hozzá, főleg németeket, még olvasok fordításban, de nagyon ritkán. Mindig csalódom.
 
Ez nem azt jelenti, hogy ma nem olyan jók a fordítások, mint valamikor voltak. Én lettem csak finnyásabb, meg utolért a szerkesztők átka. Az a szerkesztő átka ugyanis, hogy nem tud elolvasni egy szöveget anélkül, hogy fejben ne szerkesztené. Tehát nem tudok fordítást olvasni, mert azonnal működésbe lép a bennem lakó szerkesztő, és elkezdi a mondatot átszerkeszteni. Ez egyrészt hihetetlenül lelassítja az olvasást, másrészt természetesen eleve ostobaság. Egy szerkesztő nem tudja úgy beleásni magát a szövegbe, ahogy a fordító megtette. Úgyhogy önvédelemből nem olvasok fordított könyveket.
 
Azoknak, akik ma gondolkodnak azon, hogy fordítók lesznek, mit ajánlana? Biztatná-e őket, vagy inkább lebeszélné a dologról?

 

Nézze, akiben benne lakik a kisördög, és fordításra ösztönzi, azt úgyse fogom tudni lebeszélni róla, és a saját pályám tapasztalatai se ösztönöznének arra, hogy lebeszéljem őket. Nekem azért nagyon sok örömem volt a fordításban az életem során. Sok kielégítő örömmel járt, de azért azt tudni kell, ha valaki belevág, hogy ez hosszútávfutás. A prózafordítás főleg, de a versfordítás is persze az. A prózafordítás hihetetlenül kimerítő és fárasztó hosszútávfutás. Kell hozzá a kitartás. És maga is fordító, tudja, milyen, amikor az ember harmadszor fut neki egy szövegnek, hogy kijavítsa, és azzal a szemmel nézve kiderül, hogy semmi sincs a helyén, át kellene írni az egészet. De akkor már nincs annyi erő, satöbbi, satöbbi.
 
Szóval nem olyan könnyű dolog fordítónak lenni. Nagyon meg kell dolgozni az élvezetért. Akiben megvan az a képesség, hogy megdolgozzon azért az élvezetért, hogy a sok farigcsálásnak a végén valami előáll, az legyen fordító. Főleg, ha megengedheti magának – úgy értem, anyagilag.
 
Ha most kellene pályát választania, ismét ugyanezt választaná?

 

Nem tudom, mit választanék. Könyvkiadó biztosan nem lennék. Annyira megváltozott mindenestől a könyvkiadás, hogy ehhez most már nem lenne kedvem. De hát én nagyon szerencsés voltam. A fordítói és könyvkiadói pályámat is az Európa Könyvkiadóban kezdtem, ahol egy panteon volt együtt: hihetetlenül tehetséges és okos emberek gyülekezete, akik megteremtették a maguk számára azt a szabadságot, amiben gondolkodni lehetett, írni lehetett, akármit lehetett csinálni. Tehát az Európa Könyvkiadó, amikor én ott voltam, a szellemi szabadság birodalma volt. Úgyhogy nekem továbbra is az az alapélményem a kiadásról és a fordításról, amit ott kaptam, az Európában eltöltött tizenkét év alatt. Semmi nem volt azóta olyan jó – olyan jól soha nem éreztem magam azóta sem.
 
Köszönöm szépen az interjút.

 

Kérem szépen, nincs mit.