Főkép

ekultura.hu: Hogyan került kapcsolatba a fordítással?
Borbás Mária: Jól mondja, hogy kapcsolatba kerültem. A fordító nem születik, hanem lesz. Amikor megkaptam a diplomámat, az Európa Kiadóhoz kerültem segédszerkesztőként. Itt az évek során megtanultam, mi az, amit nem szabad. Nagyon jó mestereim voltak, például Csatlós János, aki legendás fordító volt, meg Bajomi Lázár Endre, úgyhogy tőlük megtanultam, hogy mit nem szabad, és aztán úgy dolgoztam, hogy volt egy „rács”, amit úgymond „rátettem” a szövegre, és láttam, mit nem lehet, és maradt pár lyuk, hogy mit szabad, és valahogy így tanultam meg fordítani.
 
ekultura.hu: Mekkora felelősség nagy írókat fordítani?
Borbás Mária: Először nagy írókat és nagy fordítókat kellett szerkesztenem. Ez nagyon nagy felelősség volt. Lélegzetvisszafojtva mertem egyáltalán – például Vas Istvánnak – szóba hozni, hogy a Hiúság vásárában ezt az egy névelőt talán egy kicsit odébb kellene tenni. Ez igazán nagyon nagy felelősség volt. Aztán egyik nagyon korai és nagyon szép szerkesztői feladatom volt az angol reneszánsz drámák fordításainak a szerkesztése. Olyan nevekkel kellett dolgoznom, mint Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda és még sokan mások.
 
Aztán amolyan botcsinálta fordítóként kezdtem. Először a drága emlékezetű Karig Sára bízott rám néhány kötetet az ő Népek meséi sorozatából. Nagyszerű sorozat volt, és ebből két-három kötetkét lefordítottam. Aztán később, amikor ez már mögöttem volt, akkor bíztak rám az angol szerkesztőségben fordításokat. Jött egyik a másik után.
 
ekultura.hu: Melyek voltak a legemlékezetesebb fordítások ezek közül?
Borbás Mária: Nagyon nagy fába vágtam a fejszémet még kezdő koromban, amikor is Fielding Ameliáját lefordítottam. Azt hiszem, hogy mai szemmel egészen másnak látom, mint annak idején, de iskolának az is nagyon jó volt.
 
ekultura.hu: Fordított Jane Austent is.
Borbás Mária: Jane Austent, Emily Brontët, Anne Brontët… Nagyon szeretem ezeket a hölgyeket. Sok mindenen átsegítettek.
 
ekultura.hu: Például micsodán? Fordítóként mit lehet tanulni a klasszikusoktól?
Borbás Mária: Először is, valahogy el kell helyezni őket a mában, és meg kel találni azt, ami ma is érvényes bennük. Aztán meg kell találni azt a nyelvet, ami a lehetőségekhez képest a legjobban megközelíti a mai olvasóink teherbíró képességét úgy, hogy azért az ember ne legyen hűtlen az eredetihez.
 
ekultura.hu: Fordított más klasszikust, például Agatha Christie-t is, aki közelebb van azért már hozzánk. Ő mekkora élmény volt?
Borbás Mária: Nagyon szerettem az ő könyveit. Sokat elolvastam, és nagyon jó volt beleélni magam abba az angol világba, amiben az ő figurái mozognak. De fordítottam például Agatha Christie-nek egy rendhagyó könyvét, az Így éltünk Mezopotámiában címűt. Christie második férje híres régész volt, akinek a társaságában nagyon sok régészeti expedíción részt vett – többek között a Közel-Keleten –, és erről ír igen színesen, azt kell mondanom, gusztusosan. Összeszövi a régebbi és az újabb tapasztalatokat, és ebből nagyon érdekes könyv alakul ki, amit egyébként most nemrégiben újra kiadtak – mármint a fordítást –, úgyhogy hozzáférhető.
 
ekultura.hu: Ha az időben hozzánk még közelebbi szerzőket vesszük, fordított Doris Lessinget, Roald Dahlt, Kurt Vonnegutot. Milyen volt fordítani őket?
Borbás Mária: Doris Lessinggel a kapcsolatom érdekesen alakult, mert először a Magvetőnél jelent meg A fű dalol című könyv, aminek a fordításába úgy keveredtem bele, hogy Bartos Tibor kezdte el fordítani, aztán felibe-harmadába volt a munka, amikor összeveszett a kiadóval, és odavágta az egészet – ami Bartosnál nem volt szokatlan –, és akkor hozzám fordultak, hogy fejezzem be, és így a könyvnek egy rövidebb részét én fordítottam.
 
Aztán Doris Lessing lekerült a műsorról, 1956-ban olyan nyilatkozatokat tett a nyugati sajtóban, hogy az itteni kormányzat nem bírta volna elviselni, ha az ő könyvei napvilágot látnak, és talán a nyolcvanas-kilencvenes években került megint elő. Na és most legutóbb lefordítottam azt a könyvét, amit a Nobel-díj megkapása után, már majdnem kilencven évesen írt. Méghozzá egy önéletrajzi regényt, illetve nem regényt, mert a fele fikció, a fele valóság. Megírta a szülei történetét úgy, ahogy lett volna, ha nem jön közbe az első világháború, aztán megírta úgy, ahogy valóban történt. Ez még nem jelent meg, de hamarosan napvilágot lát.
 
Ennyi a kapcsolatom Doris Lessinggel. Egyébként, ha megkérdezi, kik állnak hozzám a legközelebb, az említett klasszikus hölgyek mellett Roald Dahl, aztán például Gerald Durrell, akinek jó néhány könyvét lefordítottam, és érdekes módon Kurt Vonnegut. Azért érdekes, mert az ő írói-emberi alkata abszolút idegen tőlem, ugyanakkor a könyveit nagy élvezettel fordítottam. Egy időben leveleztünk is, amikor problémám volt egy könyvének a címével. Megkérdeztem, hogy mi a véleménye, és egypár lehetőséget megírtam, amire ő nagyon kedvesen válaszolt. Értékes szakmai élményeim közé tartozik ez a levelezés.
 
ekultura.hu: Melyik könyv volt ez?
Borbás Mária: A Mesterlövész című regény, aminek az angol címe, Deadeye Dick, abszolút lefordíthatatlan.
 
ekultura.hu: Fordított elég sok gyerekkönyvet is.
Borbás Mária: Jó néhányat, igen. Nagyon szerettem. Sőt, most is egy ifjúságinak mondható könyvet fordítok. Lefordítottam egy csomó Mary Poppins történetet is. Tulajdonképpen csak a legelső jelent meg Benedek Marcell örökbecsű fordításában, a többit pedig én fordítottam – nagyon nagy élvezettel. Szeretem ezt az angol világot, amiben Mary Poppins csodákat művel. És más gyerekkönyveket, újabbakat is szívesen fordítok.
 
ekultura.hu: Van ennek köze az unokáihoz?
Borbás Mária: Nyolc unokám van, de ők most már mind kinőttek a gyerekkönyvekből. Volt egy idő, amikor falták a Philip Pullman-könyveket. Az Északi fény című regénnyel kezdődő sorozatot különösen szerették, úgyhogy azt én is nagyon szerettem.
 
ekultura.hu: Előfordult olyan, hogy lefordított valamit, de a magyar kiadásnak nem lett akkora sikere, mint várták volna?
Borbás Mária: Nem tudom. Általában nagyon kevés visszajelzést kap a fordító. Örül a fordító, hogyha a neve egyáltalán rákerül, mondjuk, egy címlapra, vagy egy kritikában megemlítik. Mostanában nyakra-főre kapom a Bookline-tól az újabb könyvekről szóló ismertetéseket – a fordító neve még véletlenül sincs feltüntetve. Úgyhogy a visszajelzések, hogy úgy mondjam, esetlegesek. Egy könyv fogadtatása pedig tulajdonképp a kiadók öröme, bánata. A fordító mindig a lista legvégén szerepel.
 
Ha már szóba került, hogy hol szerepel a fordító, az Európa Kiadónál megjelent, még 1999-ben, egy kis kötet, A bűnbak bégetése, szerkesztői munkám egyik kellemes gyümölcse. Az előszóban benne van, hogy hogyan gyűlt össze az anyag. És ennek a jogutódja, az Így irtunk mi, nemrégiben látott napvilágot a Móra Kiadónál.
 
ekultura.hu: Hogyan jött az ötlet, hogy egy újabb ilyen gyűjteményt adjanak ki fordítói baklövésekből?
Borbás Mária: Folyamatosan gyűjtöm ezeket. Persze könnyebb volt a helyzetem, amikor még az Európánál dolgoztam szerkesztőként, és akkor az egész szerkesztőség kötelességének tartotta, hogy ha talál valami látványos szamárságot, elhozza nekem. Volt egy füzetem, és abban vezettem ezeket. Most főleg magam gyűjtöm az „anyagot”, de van egy-két kolléga, aki időnként felkeres ilyen idézetekkel. Úgyhogy nyitottam egy fájlt, amiben gyűjtöm az új gyöngyszemeket.
 
ekultura.hu: Ezt a könyvet igazából kinek szánta: a nagyközönségnek vagy a fordítóknak?
Borbás Mária: Is-is. Abban a reményben, hogy minél több kézbe fog kerülni. Egyébként meg kell, hogy említsem, hogy van egy rendkívül tehetséges grafikus, Kelemen István, aki mindkét kötetet illusztrálta, és ha sikeres a könyv – már amennyire sikernek nevezhető, ha elkelnek a kötetek –, nagyban az ő illusztrációinak köszönhető.
 
ekultura.hu: Hogy érzi, mennyiben más a fordító és esetleg a szerkesztő munkája napjainkban a rendszerváltás előtti helyzethez képest?
Borbás Mária: Hogy napjainkban mi a helyzet, arról csak közvetve van tudomásom. Azt hallom, hogy nem folyik olyan szerkesztőségi belső munka, mint annak idején. Ma már, azt hiszem, belső szerkesztés talán nincs is, vagy nagyon kevés helyen. Vagy szerkesztenek, vagy nem. Éppen most volt a kezemben egy frissen megjelent kötet. Kitűnő könyv, kitűnő fordítással – és tele van hibákkal. Sajtóhibákkal, rosszul tördelt sorokkal. Egyszerűen több helyütt szakszerűtlenül jelennek meg könyvek. Ilyenek a tapasztalataim. Szóval azt hiszem, hogy a szerkesztés, mint olyan, egyre inkább kimegy a divatból.
 
ekultura.hu: És ez eléggé nagy probléma.
Borbás Mária: Nos, mint ahogy a fordítókra se nagyon tudnak költeni a kiadók – abból ítélve, hogy milyen nehéz megkapni a fordítói honoráriumokat –, gondolom, a szerkesztésre ma már végképp nem marad pénz.
 
ekultura.hu: Újraolvassa-e még néha a régi fordításait?
Borbás Mária: Szoktam. Az ágyam felett tartom a „Vidám könyveket”, melyeknek én voltam a létrehozója, a sorozatszerkesztője, és amikor éppen nem tudok elaludni, leveszek egy vidám könyvet a polcról. No és persze ha valamelyik régebbi fordításom újra megjelenik, mindig elolvasom, és lehetőleg javítom az esetleges hibákat.
 
ekultura.hu: Ilyenkor mennyire kell igazítani a fordítást a mai nyelvhasználathoz?
Borbás Mária: Nem kell nagyon. Persze a prózafordító dolga sokkal könnyebb, mint, mondjuk, a Shakespeare-fordítóké. Sok szó esett már a témáról. De például 1976-ban lefordítottam Jane Austen Értelem és érzelem című regényét, és már megjelent a könyv, amikor az angol tanszék egyik kiváló docense figyelmeztetett, hogy nincs olyan az angolban, hogy „a lady”, mert ugye a szövegben sokszor előfordul az, hogy „a lady ezt meg azt csinálta”, stb. Ilyen nincs. Csak úgy van, hogy „Lady Ez meg Ez”. De „a lady” mint „a méltóságos asszony” nem létezik. Az első kiadás viszont tele van „a lady”-vel, és amikor legutóbb megjelent, gondosan kiirtottam az „a lady”-ket.
 
ekultura.hu: Ha újra kellene kezdeni az életét, akkor ismét szerkesztőnek, fordítónak állna?
Borbás Mária: Igen. Igen. Csakis. Semmi másra nem vagyok alkalmas. Hogy erre mennyire, azt döntse el más, de villanyszerelőnek nem válnék be.
 
ekultura.hu: És mit adott önnek a könyvekkel való foglalkozás?
Borbás Mária: Sok örömöt, közöttük nem az utolsó az, hogy például a legidősebb unokám, Varsányi Anna is fordít. Már az érettségije előtt is megjelent kötet, amit ő fordított. Nagyon tehetséges, ügyes. Eddig ifjúsági könyveket fordított, és most tér át a felnőttebb művekre.
 
ekultura.hu: Akkor ez lassan családi hagyománynak tekinthető?
Borbás Mária: Talán. Habár praktikusabb megélhetési mód is van, mint a fordítóé, de azért a szívem csücske mégiscsak ez a szakma.