Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Gálvölgyi Judit – 2010. december

ekultura.hu: Hogyan lesz egy híres bűvész leányából műfordító?
Gálvölgyi Judit: Tulajdonképpen egy szerelem története ez. A híres bűvész, édesapám, Svájcban dolgozott rendszeresen, és onnan befizetett egy angliai egy hónapos nyári tanfolyamra. Akkor már régóta tanultam angolul, de akkoriban egyszerűen nem lehetett másképp kijutni Angliába. Így 1969 nyarán sikerült kimennem egy hónapra, aztán kinti magyaroknál még egy hónapot tölthettem el.
 
Ezek közül a kinti magyarok közül az egyik család fia a kezembe adta Tolkien A Gyűrűk Ura című könyvét, és én rögtön halálosan beleszerettem. Hoztam haza. Imádtam. Ugyanakkor nagyon lelkes science fiction rajongó voltam, és rendszeresen megvettem a Galaktika című folyóiratot, és az akkor kapható összes science fiction könyvet, amelyekhez rendre Kuczka Péter írta az elő- és az utószót, s az egyik elő- vagy utószavában említette A Gyűrűk Urát. Mondom, végre valaki, aki ismeri ezt a könyvet. Írtam neki egy levelet a Móra Kiadóhoz, hogy ezt én imádom, és szeretném lefordítani. Egyetemista voltam már, angol szakos. Meglepő módon ő válaszolt. Azt írta, hogy egy picikét nagy falat lenne talán A Gyűrűk Ura, de esetleg, ha kedvem volna a Galaktikában rövidebb írásokkal elkezdeni, próbáljuk meg.
 
Megpróbáltuk. Ment. Úgyhogy a Galakitikában éveken át jelentek meg fordításaim. Nagyon kellemes visszaemlékeznem arra, hogy az első számokban igen sokszor szerepel Göncz Árpád és Gálvölgyi Judit neve, mint fordító. Nagyon jól működtünk együtt Kuczkával. Volt olyan szám, amelynél még a válogatást is rám bízta. Ezek egészen korai, tehát a 19. század és a 20. század fordulójának idejéből való dolgok voltak. Szóval elsősorban a Galaktikában dolgoztam.
 
Angol-orosz szakos egyetemista voltam, és az oroszt is rettenetesen szerettem, s volt egy olyan folyóirat is, hogy Szovjet irodalom, ahol ugyancsak kiváló fordítói gárda gyűlt össze. Az egyetemről szintén ismertem embereket, és Makai Imre, a kiváló műfordító – ingyen és bérmentve – tanfolyamot tartott a kezdő orosz-fordítóknak. Ide is jártam, oroszból ő volt az egyik mesterem. Remek társaság volt.
 
Ezen a két helyen, két folyóiratban kezdtem el publikálni elsősorban. Ugyanakkor az egyetemen is volt műfordítói speciális kollégium. Kardos Laci bácsi tartotta, ahol minden nyelvből és minden műfajból jöttek össze emberek. Az is nagyszerű társaság volt, szerettem őket. Sokat tanultam.
 
Szóval így indult.
 
ekultura.hu: Mennyit segített az, hogy akkoriban a szerkesztők sokkal inkább mindennapos kapcsolatban álltak a fordítókkal, mint manapság?
Gálvölgyi Judit: Nagyon sokat segített, mert meg lehetett a dolgokat beszélni. Most sajnos gyakran attól félek, hogy megcsinálok valamit, hitem szerint a legjobb tudásomat adva, úgy, ahogy megtanultam – egyrészt a mestereimtől, másrészt újságíróként – a szabályokat, a nyelvhelyességet, ilyesmit, aztán sajnos előfordul, hogy a szerkesztők (már ha van szerkesztő egyáltalán) kijavítják rosszra, és engem hibáztatnak.
 
Ez egy ideig bosszantott. Az első nagy terjedelmű fordításom anno az Európa Kiadónál jelent meg: Albert Goldman Elvis című könyve, Elvis Presley életéről. (Apró érdekesség, hogy egy napon van a születésnapunk, Elvisnek és nekem.) A könyv, ha jól emlékszem, nyomtatásban 644 oldal. Akkoriban már kaptam egy telefont, hogy ha érdekel a levonat, a portán megnézhetem. A 644 oldalas levonatot nem óhajtottam megnézni a portán, így aztán olyan csacskaságok vannak benne, mint, hogy Elvis „kardinális elégtelenségben halt meg”. Nos én tudom, hogy ezt nem írtam le. Vagy ahol egy utalást olvasni a Pillantás a hídról című drámára az egyik fejezetcímben, és a „Pillantás a” kifejezést – kijavították. Máskor maga a szerző írja az egyik oldalon, hogy a szereplő levette a kabátját, aztán a következő oldalon ott áll újra kabátban.
Nem írhatom oda most már – volt, hogy zárójelben, nagybetűvel beleírtam – azt, hogy: ELNÉZÉST, NEM ÉN VAGYOK HÜLYE. A SZERZŐ AZ. Nem teszem, mert kinyomtatják. Nagyon sokszor ma már nincs is szerkesztő. Vagy nem értünk egyet.
Gálvölgyi Judit 
ekultura.hu: Visszatérve a Galaktikára, oda nyilván novellákat kellett fordítani. Ez mennyire jó iskola, mennyire készít fel a nagyobb terjedelmű művekhez?
Gálvölgyi Judit: Azt hiszem, hogy ez nagyon jó iskola, mert az ember megtanul, hogy úgy mondjam, poénra dolgozni. Talán más oldalról az is sokat segít nekem a fordításban, hogy mindig érdekelt a színpad, a színház. A prózai műveket is igyekszem, úgymond, szájra fordítani, tehát hogy kellemes, jó hangzású mondatok legyenek, de szerintem a rövid, csattanós műfaj, amely a science fictionben gyakori, az bizony nagyon sokat segít.
 
Nagyon érdekes még valami a science fictionnél viszont, ha az ember azzal kezdi. A science fictionnél soha nem lehet tudni, még ma sem, hogy amiről írnak, az valóságos-e, vagy kitalált. Az első science fiction regény, amelyet fordítottam, az A mint Androméda egy számítógép leírásával kezdődik. Én az életben nem láttam még számítógépet akkor. Azt sem tudtam, hogy létezik. Le akartam fordítani mindent, hogy magyarul legyen. Tehát a „terminál”-tól kezdve mindenre magyar szót kerestem. De még most is, amikor van internet, és pillanatok alatt utána lehet nézni dolgoknak, egy science fictionnél felmerül a kérdés, hogy: a dolog létezik-e, vagy kitaláció?
 
ekultura.hu: Ha már az internetnél tartunk, mennyiben könnyebb ma egy fordító feladata, mint régen volt, vagy könnyebb-e egyáltalán?
Gálvölgyi Judit: Könnyebb, sokkal könnyebb. Éppen az Elvis-könyvre visszatérve, Amerikában akkor még egyáltalában nem jártam – különben is összesen négy napot töltöttem ott –, tehát Amerikát nem ismerem. Az Elvis-könyvben, amely a hétköznapokról szól tulajdonképpen, egy csomó olyan dolog volt, amelyekről a szó szoros értelmében nem tudtam, hogy folyékony-e vagy szilárd. Hogy egyáltalán micsoda. Ráadásul nem voltak olyan ismerőseim se, akik Amerikában éltek. Bárkihez fordultam, nem tudták megmondani, miről van szó. Ma beütöm a Google-ba, és látom. Látom, hogy mi az. Úgy meg sokkal könnyebb lefordítani a dolgokat, tehát nagyon megkönnyíti a munkát.
 
Azt viszont kikérem magamnak, amikor azzal vádolnak meg, hogy fordítóprogrammal fordíttatom a szöveget; sosem vetemednék erre. Amúgy szótárban is a papír szótárt szeretem a mai napig, és többféle szótárt használok: szlengszótárakat is, mi több, különböző időszakokból való szlengszótárakat, mert, mondjuk, az 1900-as évek elejének, vagy akár csak az 1950-es éveknek a szlengje egész más volt, mint a mostani.
 
Aztán rendkívül fontos kézikönyv még a Biblia, angolul és magyarul, természetesen. Ebből, ha egy mód van rá, a Károli Gáspár félét használom, mert azt találom a legszebbnek. És Shakespeare-t. Ők a leggyakrabban idézett szerzők.
 
ekultura.hu: Egy pillanatra visszatérnék a 19. századra. Mary Shelley-nek Az utolsó emberét fordítani mennyire volt könnyű?
Gálvölgyi Judit: Azt nem olyan rég fordítottam. Most az 50-es évekből fordítok egy krimit. Nagyon élvezem. 50-es évek eleji Amerika. Mary Shelley viszont külön tészta. Mary Shelley nyelve egy másik nyelv. Az utolsó ember ugye 1826-ban jelent meg először, amikor is az angol nyelvben még valóságos különbség volt tegezés és magázás között, és mivel rendkívül művelt szerzővel van dolgunk, a könyv tele van idézetekkel olyan elfeledett szerzőktől, akikről én sem tanultam, de tán egy sort sem fordítottak le tőlük magyarra. Nagyon sokat kellett vele foglalkoznom, nagyon sok mindent előre ki kellett találnom. Nagyon szerettem, nagyon élveztem, azzal együtt, hogy a világ egyik legnyomasztóbb könyve.
 
Szerencsém volt a világ másik legnyomasztóbb könyvéhez is: Az utolsó parthoz, amely nyelvileg persze egyszerűbb. Mary Shelley nyelve viszont egy másik nyelv, egy másik kor, egy másik világ. Valahol elbűvölő naivitás, ahogy elképzeli a jövőt lóháton, karddal, ahol a léghajó a legmodernebb közlekedési eszköz. Ha jól emlékszem, 2036-ban játszódik a könyv. Fantasztikus írás, és nagyon sokat lehet belőle tanulni.
 
Én azokat a fordítandó munkákat, azokat a feladatokat szeretem, amelyekből tanulok. Nekem van úgymond házi szerzőm, Jackie Collins, akinek, azt hiszem, tizenhét könyvét fordítottam le. Összeszoktunk. Az nagyon könnyen megy. Azzal együtt, hogy a maga műfajában én őt is kedvelem, mert tud dialógot írni, tudja a szereplőket beszéltetni több stílusban. A mai bestseller-szerzők között van, aki egyszerűen képtelen megírni egy dialógot, vagy képtelen értelmes, emberi mondatokat a szereplők szájába adni. Azokat, ha lehet, el is kerülöm inkább.
 
Mary Shelley az életem egyik nagy élménye volt, és azt hiszem, hogy az egyik legnehezebb munkám, de nagyon büszke vagyok rá.
 
ekultura.hu: Mennyire támaszkodott a fordításkor az előző Mary Shelley-fordításokra, vagyis fordításra?
Gálvölgyi Judit: Megnéztem. Olyan sok nem volt; a Frankenstein volt. Megnéztem, természetesen, az ilyen könyveknél azonban előre eldöntöm, hogy mit akarok, mit szándékozom tenni, kit hogyan óhajtok beszéltetni, az emberek között milyen kapcsolat van. Mary Shelley-nél még nem olyan nehéz, a modern angolban viszont rendkívül nehéz eldönteni a tegezés-magázás kérdését. Mary Shelley-nél még egyszerű. Ott a házastársak is csak rendkívül erős felindulásból tegeződnek.
 
Egy ma játszódó angol nyelvű írásműben ugyanakkor nehéz eldönteni, hogy a férfi és a nő az első csóktól kezdve tegeződik egymással, az első szexuális aktustól tegeződik egymással, ki kivel, hogy, mint. Ez az angol nyelv érdekessége. Science fictionben viszont megcsináltam már azt, hogy mindenki tegez mindenkit, mert úgy képzelem, és a tendenciát is úgy látom, hogy a jövő nyelve az angol, ahol lényegében nincs különbség tegezés és magázás között.
 
Tehát megnézem az előzményt, de magam döntöm el, hogy mit akarok kezdeni vele. Ilyen könyveknél rendkívül fontos, hogy előre kijelöljek sarokpontokat.
Gálvölgyi Judit 
ekultura.hu: A szilmarilok esetében mi volt a helyzet?
Gálvölgyi Judit: A szilmarilok a szívem csücske. A Gyűrűk Ura nem lehetett az enyém, viszont később az Európánál megkínáltak egy késői Tolkien-válogatással, mire én felvetettem, hogy talán jobb lenne A szilmarilokat, és megkaptam.
 
A szilmariloké szintén egy félig-meddig kitalált elbeszélő nyelv, legenda-nyelv; eléggé emelkedett, költői. Nagyon szerettem, mindenekelőtt azért, mert hiszen Tolkien miatt lettem fordító. Nagyon vágytam rá. A Húrin gyermekei ebből a szempontból azért nem volt már annyira izgalmas, mivel tulajdonképpen A szilmarilokban az is benne van.
 
De Tolkien nyelve megint csak elbűvölő valami. Ha jól tudom, rá a finn erős hatással volt, elsősorban a tünde-nyelv megalkotásánál, így nála a szó-mágia a szó legszorosabb értelmében létezik. Az egy mágikus nyelv; annak szépnek, annak zeneinek kell lennie. Egyszer volt – valahol még meg is kell lennie – egy lemezem is, amelyen Tolkien mondta a saját verseit. Nekem a mai napig fizikai élvezetet okoz a szép angol beszéd, és hát az ő nyelve egy csoda volt.
 
A szilmarilokhoz igyekeztem egy sajátos legenda-mese-prózát teremteni, hiszen valahol ez olyan, mint a Kalevala, csakhogy a Kalevala valóságos hősköltemény, A szilmarilok viszont egy kitalált világ hőskölteménye, eredettörténete. Imádom.
 
ekultura.hu: Olyankor, amikor bestsellert fordít, mennyire hatnak az egyéb szerzők, a már bevett fordulatok? Mondjuk az, hogy Agatha Christie-t fordít, mennyire hat arra, amikor Jackie Collinst fordít?
Gálvölgyi Judit: Előbb fordítottam Jackie Collinst. Danielle Steelt összesen kettőt fordítottam. Nagyon szenvedtem tőle. Halálosan unalmasnak találom. Megmondom, nem is értettem, hogy miért adják ki újra meg újra – azt hiszem, azokból is valamelyiket már négyszer adták ki. Aztán kiderült, hogy a hölgy kikötötte a szerződésben, hogy az összes könyvének állandóan a piacon kell lennie, ezért. Borzalmas. Nincs stílusa. Halálra unom. Megmondom őszintén, az ilyen könyvet nem olvasom el előre, hogy valami izgalom is legyen benne.
 
Jackie Collins egészen más. Őt például egyrészt kéziratból szoktam fordítani, másrészt, mielőtt megjelenik – van, hogy magyarul előbb, mint Amerikában –, szerkeszteni szoktam, ugyanis hajlamos túlírni magát. Na most, miután nála általában van krimi-szál is, nem mindegy, hogy mit húzok ki. Neki jellegzetessége a kissé, néha nem is olyan kissé pornográf stílus. Nála mindig van szép szex, van durva szex, és ezekből is, a jellemző dolgokból, hagyni kell. Tehát így kell meghúznom.
 
Ezzel együtt őt szeretem; különböző stílusokban beszélteti a szereplőit. Nála merült föl először, az első Jackie Collinsomnál (Kockázat volt a címe, nem túl jó cím, viszont a legjobb könyve szerintem), ami az 1900-as évek elején kezdődik – Gino Santangelo a gengszter főszereplő története –, hogy megpróbálom használni az akkori szlenget, aztán rájöttem, hogy nem értik meg. A későbbiekben már, a mához közelítő történetekben egyre inkább közelítek ahhoz, amit az unokám használ.
 
Jackie Collins egyébként a maga módján nagyon érdekes, ugyanis egyik könyvében feltűnik valaki főszereplőként, aki a másik könyvében mellékszereplő. Ezen kívül van nála ez a megkettőzés, hogy bizonyos alakjai rendkívül erősen emlékeztetnek egy-egy létező hírességre, de behozza magát a sztárt is, nehogy már azt higgyük: ő az, de mégis olyan. Szóval ő nagyon érdekes a maga módján, és nem a legrosszabb.
 
Ezzel szemben Agatha Christie, akit végtelenül szeretek, imádok, tisztelek, megint csak egy másik világ. Tehát ami Jackie Collinsban megy, az Agatha Christie-ben nem megy, mert ő is egy más kor, egy más stílus, egy más világ. Kezdjük ott, hogy Anglia, és nem Amerika. Más időszak, tehát, mondjuk, a 1900-as évek Amerikája egész más volt, mint a 30-as, a 40-es, az 50-es évek Angliája. Megint más nyelvet kell hozzá találni. Halálosan élvezem, és az ő nyelve is rendkívül gazdag; annyi szófordulatot, annyi új kifejezést tanulok tőle, hogy borzasztóan élvezem csinálni.
 
Akit most fordítok éppen, szintén az Európának, ez a Ross Macdonald nevezetű, 50-es évekbeli krimiszerző – kemény, igazi, filmre kínálkozó krimi – megint egy másik világ. Ugyanis az 50-es évek Angliája és az 50-es évek Amerikája sem ugyanaz. Én ezt rettenetesen élvezem. Tulajdonképpen itt ülök egy szobában, egy gép előtt, és a legkülönbözőbb világokat járom be. Nekem ez remek érzés.
 
ekultura.hu: Mennyire fontos a minőségi fordítás egy bestseller-szerzőnél?
Gálvölgyi Judit: Nem akarom magamat dicsérni. Azt tudom mondani, hogy a Jackie Collins-fordításaim többnyire sikeresebbek voltak, mint a mások által fordított Jackie Collinsok. Legalábbis az eladási számok ezt mutatták. Volt az életemben egy-két nagy kudarc. És nagyon rosszul tűröm a kritikát; rendkívül hiú ember vagyok. Ha engem megsértenek – és megtörtént már –, akkor megszakítom a kapcsolatot. Nem kötelező engem szeretni, nem kötelező, de nem vagyok mindig meggyőződve arról, hogy feltétlenül a szerkesztőnek vagy a bírálónak van igaza.
 
Rendkívüli mértékben változik, sekélyesedik el a magyar nyelv is. Ugye van egy tizenharmadik évében levő unokám. Elképesztő, hogy milyen szavakat nem ismernek már, és amikor egyik nap azt mondtam neki, hogy „folyt. köv.”, akkor csodálkozva nézett rám, hogy én ezt a kifejezést ismerem. Jó, hát nem mindent ismerek, amit ők használnak, mondjuk, chat-elésnél. Rendkívül primitív dolog, amit ők egymással művelnek, de hogy azért, mert ő nem tudja, azért én köteles legyek rontani a nyelvet, hát kikérem magamnak! Tudom, mi a különbség az „ami” és az „amely” között, mert megtanultam. Na most ha ezt kijavítják rosszra, és ezért engem okolnak, azt én nem szeretem. Ugyanakkor sajnos amióta gépi szedés van, megtapasztaljuk, hogy a gép buta. Kijavítok egy hibát, erre tesz bele három másikat. Ezért nem vállalom a felelősséget. Én tudom, hogy nem azt írtam, kérem szépen, szóval nem leszek öngyilkos, nem fogok mentegetőzni azért, ami nem az én hibám.
 
ekultura.hu: Tehát akkor létezik még a fordítóknak is missziója, hogy igazából a nyelvet gazdagítsák valahogy, ugye?
Gálvölgyi Judit: Azt hiszem, igen, mert a nyelv bizonyos dolgokkal nyilván gazdagodik, ugyanakkor szegényedik is. Szép dolog a magyar nyelv védelme, valóban az, ugyanakkor eljutottunk oda – ugye az Andromédában a számítógép minden funkcióját le akartam fordítani –, hogy most már egy „terminál”, egy „projekt” jobban érthető, hiszen annyi angol szó jött be, hogy ezeket jobban ismerik, mint az eredeti magyar szavakat. De ahhoz, hogy az irodalomban – már amennyiben irodalom az, amit az ember fordít, mert csak néha irodalom – legyen különbség, hogy tudják azt, hogy régebben másként beszéltek, más szavakat használtak; hogy gazdag maradjon, sokszínű maradjon a nyelv, azt hiszem, igenis funkció.
 
ekultura.hu: Melyik fordítására a legbüszkébb?
Gálvölgyi Judit: Nehéz kérdés, egyrészt, ugye, mert a szívem csücske A szilmarilok. Azt hiszem, az egyik legjobban sikerült és legsikeresebb fordításom Gerald Durrell Hahagája, amelyre igencsak büszke vagyok, egyrészt, mert a „hahagáj” szó megjelent elipszilonnal, méghozzá, azt hiszem, az Élet és tudományban, hogy „hahagályok pedig vannak” – ami azt jelenti, hogy a szó él. A másik, hogy teljesen szabad kezet kaptam. A csodálatos fordító-szerkesztő, Borbás Mari az Európánál teljesen szabad kezet adott nekem; azt mondta, csináljak, amit akarok, csak legyen mulatságos.
 
Megcsináltam azt, hogy minden fejezetcím Z betűvel kezdődik, mert Zenkali szigetén játszódik a történet – a teljesen kitalált történet –, és tényleg szabadon bitangolhattam. Az úgynevezett kultúrpolitikánk sajátossága, hogy a humoros műfordításért eleve kevesebbet fizettek, mint a „komoly” műfordításért. Más oldalról is ismerem azt – ott a párom, édesapám is –, hogy az úgynevezett könnyű műfaj (ami a legnehezebb a világon) kevesebb megbecsülést kap, mint a komoly műfajok. Tehát egy rossz kantáta becsesebb, mint egy jó cirkuszi előadás, amit én kikérek magamnak, mert artista-gyerek vagyok.
 
Tehát a Hahagájért – ívben fizettek akkor – eleve kevesebb pénzt adtak, mint amennyit egy utána következő, igencsak közepes, de „komoly” női regényért, amit én nevetségesnek tartok. Ezzel együtt azt hiszem, hogy rendkívül jól sikerült a Hahagáj.
 
Sok minden van még, amit szeretek. Nagy kedvencem Az időutazó felesége. A világ egyik legkülönlegesebb könyvének tartom. A Highgate temető ikrei, amelynek számos más címet is kitaláltam – ezt ők adták, a kiadó –, kevésbé nyűgözött le. Az időutazó feleségét viszont nagyon szeretem. Aztán van egy izraeli szerző, Meir Shalev. Neki két regényét fordítottam. Úgy siklottak el a két, szerintem fantasztikusan jó regény fölött, mellett, hogy nem lehet őket kapni, de semmiféle hivatalos visszhangja nem volt. Pedig a mágikus realizmus ott van.
 
És ami még nagyon nehéz és nagyon érdekes munkám volt: Susan Minot Este című regénye. Ez megint, elnézést, a hozzá nem értésről szólt a kritikákban, ugyanis Susan Minot könyvében morfiumos önkívületben haldoklik rákban egy asszony, akiben zavaros képek idéződnek fel az életéből, a fiatalságából, a házasságaiból, a gyerekei történetéből. Ennél a lázálomnál természetesen van, hogy a szerző oldalakon át nem használ írásjeleket. Valamelyik kritikusban felmerült, hogy ezt netán a fordító találta ki. Hát hogy jön ahhoz egy fordító, hogy meghamisítsa a szerzőt? Van, aki meghamisítja, na de hát miféle kritikus az, aki nem tudja, hogy ezt Susan Minot találta ki? Joyce már megcsinálta ugye, de létezik. A fordító nem élhet olyan eszközökkel, amelyeket nem a szerző ad neki.
 
Szóval olyan esetben, amikor Danielle Steelt fordít az ember (nem teszem többé, komolyan), amikor valakinek abszolút nincs stílusa, akkor bizonnyal nem baj, ha az ember próbál egy picikét stílusosabban fordítani. De ha egy szerzőnek van stílusa, akkor kutya kötelességem közelíteni az ő stílusához. Ha jó stílusa van, és sikerül visszaadnom, akkor jó. Ha valaki szellemes, igyekeznem kell szellemesnek lenni. Ha szójátékot használ, azt is meg kell próbálni. Néha nagyon nehéz, de szerintem érdemes.
 
ekultura.hu: Mit adott Önnek a fordítás? Ha újra el kellene kezdeni az életét, ugyanezt csinálná?
Gálvölgyi Judit: Igen. Nagyon boldog vagyok ezzel, nagyon kerestem magamat. Kezdődött ott, hogy „a” Rodolfo lánya vagyok; ebből lettem „a” Gálvölgyi felesége. Természetesen színésznő akartam lenni. Hát miért is ne?
 
Nagyon korán kezdtem angolul tanulni, általános iskolás koromban Shakespeare-t olvastam angolul – és élveztem! Nagy szerelmem Shakespeare, a világ egyik legnagyobb szerelme. Szóval kerestem magam, és rájöttem, hogy ez az a terület, amelyik teljesen az enyém. Itt senki nem mondhatja azt, hogy: „mert az apám”, „mert a férjem” – máshol inkább a fordítottjával találkoztam, amikor az volt, hogy: „Á, a Gálvölgyi felesége? A művész úr tartsa el a nacsas asszonyt!” Vagy: „Hát ez biztos valami díszpinty lehet.” De itt a magam jogán, amit leteszek az asztalra, az ott van.
 
És letettem az asztalra, azt hiszem, több tízezer oldalt. És némelyik fordításomat, ha előveszem, ma is jólesik elolvasni; büszke vagyok némelyikre.
 
Közben az életforma is nagyon kedvező. Ugye van egy férjem, akinek kell egy hátország. Van két lányom, három unokám. Itthon dolgozom, nincs főnököm, nincs beosztottam. Engem utasítani nem nagyon lehet; tőlem kérni lehet dolgokat. Szabad ember vagyok. El tudom látni a családomat. Megszoktam azt, hogy úgy fordítok – nem nagy trükk –, hogy akár mondat közepén abbahagyom, mert valami családi program van, és két hét múlva onnan tudom folytatni. Ez nem gond.
 
Nem akarom a dolgot misztifikálni. Elő kell venni a szótárt a mai napig, ha nem vagyok benne biztos, legfeljebb elégedetten nyugtázom, hogy tényleg jól gondoltam; hogy tényleg azt jelenti. Néha törni kell a fejet. Egy-egy bonyolult műnél előre meg kell határozni dolgokat. De ez nem annyira nagy varázslat. Szerintem nagyszerű munka, nagyszerű életforma. Halálosan élvezem ezt a munkát. Irigyelnek is érte.


Galamb Zoltán - 2010. december 15.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!