Főkép

Kleinheincz Csilla második regénye Ólomerdő címen jelent meg a nyáron. A különös hangulatú, leginkább a fantasy irányzatba illő könyv egyik érdekessége, hogy a magyar népmesékből is sokat merít.
A szerkesztőként és fordítóként is dolgozó írónőt Uzseka Norbert faggatta ki.

Mielőtt az Ólomerdőről beszélünk, érdekelne, hogy értékeled ma Város két fül között c. első regényedet? És az is, hogy milyen eredményeket ért el a könyv?

Nem egyszerű a kérdésre válaszolni, ugyanis a Város két fül között visszhangja és fogyása között szinte semmi összefüggés nincsen – utóbbi átlagosnak mondható (bár a pdf-ben közzétett e-book letöltéseinek száma annak mintegy húszszorosa, és ez is valami), míg úgy gondolom, első könyvhöz képest egészen jó publicitást kapott.
Nem voltak vérmes reményeim vele kapcsolatban, nem vártam, hogy bestseller lesz belőle, sem azt, hogy az én nevemtől lesz hangos a sajtó. De van, aki megismerte a nevemet, várja a többi írásomat, és ez elég ahhoz, hogy elégedett legyek a regénnyel.

Lehet, hogy óvatos vagyok, vagy túlságosan visszafogott. Azt hiszem, tudom, hol a helyem a magyar fantasy irodalomban, és tisztában vagyok egy elsőkönyves író lehetőségeivel – a Város két fül között pontosan az, ami: egy első könyv, amire lehet építeni egy következőt, és haladni apránként előre.
Amit leírtam benne, ma talán máshogy írnám meg, sőt, az sem biztos, hogy megint lázba tudna hozni ugyanaz a téma, de megírtam, mert akkor ez volt a legfontosabb, igyekezvén a legtöbbet nyújtani – és ha el is távolodtam tőle érzelmileg és képességekben, csak azért történt, hogy előreléphessek még egy kicsit.

Két év telt el a két kötet megjelenése között. Ennek mekkora részét tette ki az írás? Hogy zajlott a munka az Ólomerdőn?

Mintegy három hónapot töltöttem „tétlenül” a Város… megjelenése után – ennek nagy részét ötletekkel zsonglőrködés, a tudatalatti forrása töltötte ki, hogy aztán a kusza, egymáshoz nem kapcsolódó témák murcijából kiforrjon az Ólomerdő vázlata – amely a könyv végére teljesen megváltozott, de ez már csak így szokott lenni.
A téma menet közben bomlik ki igazán, és a szereplőkről sem tudni sokat, amíg csak az ember fejében mozgolódnak, és nem mondták ki saját magukat.

A munka maga önmagában is megérne egy hosszú beszámolót, mert annyira különbözött attól, ahogyan a Város…-t írtam. Először is, még a vázlat elkészítése előtt felkértem a szerkesztőmet, Tamás Gábort, hogy vállalja el: szerkesszen, noszogasson, abajgasson, dicsérjen és szidjon mindennap.
Ő volt az, akit szinte bármikor fel tudtam hívni, amikor éppen eszembe jutott valami új gondolat, vele ültem le átbeszélni a cselekmény főbb pontjait, neki mutattam be a szereplőket. Ő tűzte ki számomra a szoros határidőket, kérdezett rá minden apró kis részletre, ő követelte, hogy ne csak azt mondjam meg, mi történik, de azt is, hogy miért.

Számomra ő volt az ideális partner a munkában, ötletei és kérdései inspiráltak, figyelme pedig átlendített a holtpontokon – amelyekből nem volt sok, és írói válság egyetlenegyszer sem gyötört.
Mondhatjuk, hogy ő volt a személyes edzőm, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem lehet elégszer megköszönni neki a munkáját: ez a fajta figyelem megfizethetetlen.

Tudsz mesélni valami konkrétumot, ami a szerkesztődön múlott, vagy ami emlékezetes „megmozdulása" volt?

Nehéz erről beszélni anélkül, hogy fel ne fednék lényeges momentumokat a könyvből, de teszek egy próbát…
Azért volt különösen jó Gáborral dolgozni, mert teljesen át tudta venni az én gondolkozásomat, miközben megőrizte távolságtartó, kritikusi rálátását. Nem próbált olyan megoldásokat rám erőszakolni, amik másvalaki regényében talán működtek volna, de az én stílusomtól távol álltak. És nemegyszer előfordult, hogy szinte egyszerre jutottunk azonos felismerésre, amikor megakadtunk a történettel…

Sokáig nem tudtam, mi lesz a könyv vége, pontosabban tudtam, de valahogy nem érződött igaznak.
Gábor is érezte ezt, de egyikünk sem tudott alternatívát találni rá, egészen addig, míg egy téli napon be nem jött az irodába, és amikor ránéztem, kiszaladt a számon: „Valakinek meg kell halnia.”
Abban a pillanatban mintha elfordítottak volna egy kapcsolót, Gábor felélénkült, és azonnal visszakérdezett, és öt perc alatt, vagy tán annyi sem volt, kikristályosodott nemcsak a regény vége, de a mondanivalója és értelme is.

Mik a fő különbségek és hasonlóságok a két regényed között?

Nem hiszem, hogy én vagyok a legmegfelelőbb személy, hogy ezt megmondjam, nem állok annyira távol a saját írásaimtól, hogy ezt meg tudjam ítélni. A főszereplő hasonló korú, de másmilyen személyiség.
A történet ezúttal nem három szálon fut, hanem lineáris, amibe menet közben újabb nézőpontok kapcsolódnak be, a szerkezet népmesei hagyományokat követ. Valamivel visszafogottabbak a hasonlatok, ellenben összeszedettebb a cselekmény.
A többit mondják meg a kritikusok és az olvasók – én úgy érzem, mindkét könyv „én” vagyok.

Kiadód múlt évben megjelentetett egy 77 c. novella válogatást, benne csupa olyan írással, amik a magyar népmesékből merítettek. Mennyi köze volt ehhez az Ólomerdőnek, amire szintén jelentős hatással volt a magyar népmesekincs? Honnan jött az alapötlet?

A 77 novellapályázat, bevallom, az én fantáziámat is megmozgatta. Akkor írtuk ki a pályázatot, amikor még bőven a „murci” állapotában voltam, és nem bírtam eldönteni, színészekről írjak-e, istenekről és gladiátorokról, vagy a Pokol zuglói lakásba nyíló, önkormányzativá vált kapujáról.
Mivel a kötet egyik szerkesztőjeként szóba sem jöhetett, hogy írjak bele novellát, természetesen minden vágyam az lett, hogy én is megpróbálkozzak a kiírt feladattal. Mivel novellát nem írhattam, regény lett belőle…

Ezt szoktam mondani, de őszintén szólva, már magam sem tudom, miért akartam hirtelen megírni az Ólomerdőt.
Mert valóban hirtelen jött az ötlet, szinte még keze-lába sem volt, amikor már tudtam, hogy ez lesz az, ami egy-két évig a legfontosabb lesz számomra.
Elgondolkoztam azon, miről szólnak a magyar népmesék, és azokon belül is elsősorban a tündérmesék, és megpróbáltam a bennük található törvényszerűségeket és mintázatokat megmagyarázni.
Nem mesét akartam írni, hanem valamit, ami használja a népmesék elemeit és szerkezetét, ám lényegében „realista”.

Kicsit bemutatnád, mely népmesékből, legendákból és mítoszokból merít az Ólomerdő? És az is érdekelne, mik/kik voltak a forrásaid.

Nem támaszkodtam konkrét mesékre, hanem inkább több, azonos szerkezetű mesét gyúrtam össze, ezekből lettek a szereplők, a főbb konfliktusok és a környezet.
Nagy segítségemre volt Ipolyi Arnold Magyar mythologiája, amely szintén inkább az elemekkel foglalkozik, mintsem a konkrét történetekkel. De nyomokban megtalálható a könyvben Tündér Ilona, Fehérlófia, több sárkányölő mese, és még egy átfutó csodaszarvas is.

Akárcsak előző regényednél, itt is egy tinilány a főszereplő. Hogy látod, egy ilyen korú olvasónak mit adhat a regény?

A regény lényegében a felnőtté válásról, az önálló, felelős döntésekről szól, valamint arról, hogy mindennek megfizetjük az árát. Remélem, hogy a főhőssel azonos korosztály megtalálja magát a történetben, azonosulni tud a cselekmény mélyén rejlő valódi problémákkal. De már az is elég, ha csak egyszerűen tetszik neki a könyv.

Gödöllő, Cházár András utca, és a többi valós helyszín: miért pont ezek?

Gödöllőn tanultam, ismerős volt a helyszín. Nem szeretem a való világban játszódó eseményeket olyan helyszínekre helyezni, amiket nem ismerek. Csak akkor várhatom el, hogy az olvasó valósnak fogadja el a tündérvilágot, ha a valóságot reálisan ábrázolom.

A regény számos fordulatát adják a fatális tévedések és félreértések. A valós életben is ennyire erősen jelen vannak ezek?

Szerintem mindenki élete tele van fatális tévedésekkel. Fél életünket azzal töltjük, hogy azon törjük a fejünket: „Mi lett volna, ha…?” A regénybeli szereplők korántsem különböznek tőlünk ebben. Semmivel sem vagyunk okosabbak náluk, sajnos.

Az egyes alfejezetek egymásba fűzése valami egészen gyönyörűen sikerült. Honnan jött az ötlet?

A technikára egy írástechnikai könyv hívta fel a figyelmemet, Ansen Dibell Plot-ja. Azóta úgy látom, nagyon sokan alkalmazzák észrevétlenül (szándékosan vagy öntudatlanul), sokszor még bekezdések szintjén is. Vezeti az olvasót, megteremti a folytonosságot akkor is, ha a jelenetek között egyébként hangulatban, cselekményben éles a váltás.

Az Ólomerdő megírása közben (és korábban, a Város… írásakor) sokat kísérleteztem, tanultam a más íróktól ellesett és kielemzett technikákkal, talán ennek is köszönhető, hogy a cselekmény összeszedettebb, mint az első könyvemben.

A könyv úgy fejeződik be, hogy sejthető: lesz folytatás. Hogy állsz vele? És mi egyéb saját íráson dolgozol mostanság? Mik várhatóak Tőled a közeljövőben?

Jelenleg újfent abban a szakaszban állok, amikor az ötletek a tudatom mélyére lenyomva forrnak, összekapcsolódnak, alakulgatnak.
Egyre inkább úgy tűnik, nem közvetlenül a folytatást írom meg – túlságosan erős még az Ólomerdő, hogy igazán új könyvet írhassak, márpedig azt szeretném, ha a folytatás önmagában is megálló regény lenne, nem csupán jutalomjáték a szereplők számára.

Hogy végül mit fogok megírni, azt még nem tudom megmondani – leginkább talán az foglalkoztat, hogy egy múltbeli tragédia milyen hatással van egy zárt közösség életére, és a benne élők viszonyaira.
Szeretnék novellákat írni; Juhász Viktorral, Csigás Gáborral és Süle Györggyel elkezdtünk dolgozni egy közös, tematikus novellásköteten; reményeink szerint jövőre elkészülünk.
A Rohamnak is ígértem írást, és szeretnék jövőre is pályázni külföldön.

Már két éve is beszéltünk arról, hogy próbálkozol külföldre is eljuttatni az írásaidat. Ezen a téren hogy haladsz?

Viszonylag jól. Két novellámat éppen portugálra fordítják, két másik megjelent egy amerikai horrormagazinban, egy pedig az Interfictions antológiában, a Small Beer Pressnél.
Ez utóbbi nagy meglepetés volt, mert a pályázatról szinte véletlenül értesültem, és nem gondoltam, hogy bekerülök; különösen, hogy az eredményhirdetés után sem kaptam levelet. Mint kiderült, a levelezőprogram lenyelte a jó hírt.
Megkerestek egy másik magazintól, és kaptam egy ajánlatot egy irodalmi ügynöktől is, jelenleg éppen fordítót keresek az Ólomerdőhöz.

A Delta Vision kiadónál szerkesztőként és fordítóként is dolgozol. Mesélj kérlek, erről a munkádról!

Erről vagy nagyon sokat tudnék mesélni, vagy csak pár szóba belesűrítem a lényeget: ez az, amit mindig is csinálni akartam, még akkor is, amikor nem is tudtam róla, hogy ezt szeretném.

Manapság nem hiszem, hogy túl sok képzett szerkesztő mozogna a könyves szakmában (sajnos úgy általában sem, nem hogy a sci-fi/fantasy/horror irányzatokon belül). Mit jelent hát az a képzés, amit Te kaptál? Mitől jó egy szerkesztő?

A kétéves szerkesztői képzés elsősorban arra volt jó, hogy tudatosuljon bennem: mennyi mindenhez kell értenie egy kis kiadó szerkesztőjének. Én élveztem az órákat, nagyon jó, gyakorlatias tanácsokat és szemléletet kaptam, mindez azonban csak alapozás; sokat kell még utánaolvasni a szakmának.
A képzés során megismerkedtem a könyvkiadás olyan területeivel is, amik komolyan felkeltették az érdeklődésemet, még ha nem is tartoznak a szerkesztői palettához, de egyelőre még csak ismerkedem ezekkel.

Hogy mitől jó a szerkesztő? Ha ez alatt nem csupán az irodalmi szerkesztést értjük, akkor a jó szerkesztő ért valamennyire a könyvtervezéshez, a tördeléshez, a marketinghez, tájékozott területe irodalmával kapcsolatban, jó szervező, tud csapatban is dolgozni, de képes önálló döntéseket hozni és érvényesíteni is az akaratát, ha szükséges.
Tud alkalmazkodni az író stílusához, de nem keveri össze a művészi szabadságot a stílushibákkal, határozott elképzelése van arról, mitől működik egy szöveg és ezt közvetíteni tudja az író felé.

Akkor jó a szerkesztő, ha az írók megköszönik nekik a szerkesztést, és kimondják: jobb lett a kézirat; ha szívesen dolgoznak vele együtt; ha külön megkeresik és felkérik szerkesztőnek; ha az olvasók megnézik a könyv impresszumát, és az ő nevét látva megnyugodva teszik bele a könyvet a kosárba.

A Delta Vision megannyi, szerepjátékokhoz íródott könyv mellett egy jó ideje már számos, nemzetközileg elismert, klasszikusnak vagy kultikusnak számító író ill. regény kiadását is felvállalta. Peter S. Beagle életmű sorozat, A képzelet mesterei sorozat, és még sorolhatnám. Csupa igényes, nagyszerű könyv. De vajon van-e piacuk Magyarországon? És mik várhatók a kiadótól ezen a téren?

Többféle fantasy olvasó létezik. Egyértelmű, hogy csupán egyetlen réteg nem képes megvásárolni hetente egy könyvet – a kiadó kínálatának növelése tehát nem lehet csupán mennyiségi, differenciálni kell a könyveket a különböző életkorú és érdeklődésű olvasók között.
Nem ugyanazok keresik Margaret Weis és Tracy Hickman Sárkánydárda-könyveit, mint akik A képzelet mesterei sorozatot.

Mindkét fajta fantasztikumra van igény; én pedig személy szerint szeretném, ha a magyar nyelven elérhető fantasztikus irodalom kicsit behozná a lemaradást, és legalább néhány olyan név megjelenhetne nálunk is, akiknek a művei kint klasszikusok, és más, fontos művek ihletőivé váltak.
Az eddigi sorozatainkon túl szeretnénk kiadni Greg Keyes és Robert Holdstock könyveit, és A képzelet mesterei sorozatba igyekeztem friss és klasszikus műveket egyaránt beválogatni.

Látnivaló, hogy rajta tartod a szemed mind a külföldi, mind a magyar SF/F könyvkiadáson. Az elmúlt két év terméséből mik a kedvenceid? Felfedeztél olyan új írókat, akikre érdemes odafigyelnünk?

Az „új generáció” tagjai közül mindenképpen érdemes szemmel tartani Catherynne M. Valentét, aki az Ezeregyéjszaka és a Mesefolyamok óceánja hangulatát idézi fel In the Night Garden című könyvében.
Gregory Maguire szintén új felfedezés (legalábbis számomra), mint ahogy Ellen Kushner is. Jo Walton Farthingja pedig annyira megtetszett, hogy jövőre meg is jelenik.
Geoff Ryman még mindig favorit, rendkívül szimpatikus az általa vitt, visszafogott fantasztikum.

És mi a véleményed a jelenkori magyar SF/F színtérről?

Úgy látom, hogy egyre több író tájékozódik a jelenlegi trendekről, van tisztában a saját zsánerével, és ez ismét újító, friss művek születését eredményezi.
Egyre több fiatal próbálkozik meg SF/F írással, sorra alakulnak az írói műhelyek és fantasy portálok, amelyek, még ha nem is vezetnek megjelenéshez, mindenképpen azt mutatják, hogy van egy biztos olvasóréteg, amely a fantasztikum iránt érdeklődik. Néhány fiatalból pedig idővel „nagy öreg” is lehet…
A magyar SF/F közösségen belül, mint mindenhol, természetesen létezik széthúzás, pártoskodás, de az írók többnyire megértik egymást, és szívesen beszélgetnek egymással akkor is, ha netán kiadóik perben állnak egymással.

Magam úgy látom, hogy mind az Ólomerdő, mind a Te személyed elég különleges ahhoz, hogy a fantasy rajongói tábornál szélesebb közönséget is elérjen...

Mit értesz különlegességen? Számít egy írónál, hogy „civilben” milyen? Hacsak nem médiasztár, vajmi keveset nyom a latban, hogy milyen extrém hobbijai vannak, mennyire harsány személyiség; a könyvesboltban csak annak kéne számítania, hogyan és mit ír.

Mennyiben érzed magad ismert embernek? Mert pl. emlékszem, a Képregény Fesztiválon igen lelkesen fotóztak Téged, meg ugye nem szokványos idehaza, hogy fantasy-t nők, pláne ilyen karakteres nők írjanak, és így tovább. De vajon lehet-e ebből tőkét kovácsolni, vagy vannak-e ennek hátulütői?

Te mondtad ki: „idehaza”. Külföldön legalább annyi nő ír sci-fit, mint férfi, Connie Willis, Elizabeth Hand több díjat is elnyertek, senki nem teszi őket külön kalapba, csak azért, mert nők.
Jobb szeretném, ha nálunk is így lenne; mindig érzek némi enyhe megkülönböztetést, amikor rácsodálkoznak arra, hogy egy nő is írhat jó sci-fit vagy fantasyt. Olvasóközönségben, témaválasztásban vannak persze különbségek, de a minőséget nem befolyásolhatja a nem.

Hogy mennyire ismernek? Mivel az egyik legnagyobb hazai fantasy kiadó főszerkesztője vagyok, elkerülhetetlen, hogy a nevem fölmerüljön a különböző fórumokon, akár lefordított, akár saját könyvek, kiadói tervek, rendezvények kapcsán.
De hogy mennyire ismernek a SF/F közösségen kívül? Nem sokan.

Már nem egyszer volt dedikálásod. Milyen tapasztalatokat szereztél? S lesz-e valamikor író-olvasó találkozód, ilyesmik?

A dedikálás nagy élmény; jó találkozni az olvasókkal, meghallgatni őket, kicsit személyesebbé tenni a könyvvásárlást. Csak azt sajnálom, hogy ilyenkor nincs idő hosszas beszélgetésre, mert biztos vagyok benne, hogy érdekes eszmecseréket lehetne folytatni.
Író-olvasó találkozó nincsen tervbe véve, de bárki bármikor megkereshet a kiadói elérhetőségemen, szívesen szakítok rá időt.