Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Harry Potteren innen és túl – I. rész

Persze, alapvetően gyermekkönyvek kérdésében a gyerekek véleménye a mérvadó, és e sorok írója legjobb esetben is csak lelkiekben nevezhető már gyereknek – de ez talán mit sem számít, ha figyelembe vesszük, hogy a Potter könyvek olvasóinak is igen magas százalékát teszik ki a már-nem-annyira-gyerekek. Szóval, akit még mindig megérint a gyermek- és ifjúsági könyvek varázsa, fantáziája, sajátos bölcsessége (mert ugye gyakran az efféle kötetekben találjuk meg a legnagyobb igazságokat), az is figyeljen! Ha szereti az ember a Potter-könyveket, ha nem, sikerük és jó hatásuk vitathatatlan. Elsőként egy olyan könyvről szólnék, amit a HP-sorozat magyar kiadója, az Animus jelentett meg 2000-ben, és ami alighanem hamarosan újra feltűnik majd a boltok polcain – mivelhogy Hollywood-ban film készül belőle.

Louis Sachar az Amerikai Egyesült Államokban 8 irodalmi díjat elnyert könyvéről, a Stanley, a szerencse fia címűről van szó. A regény egy nem túl szerencsés, 15 éves fiúról szól. Stanley önhibáján kívül egy javító-nevelő táborba kerül, ahol álló nap a kiszáradt tó földjét kell ásniuk, valami elveszett kincsért. Sajátos hangulata van a történetnek, szinte magán érzi az olvasó a kíméletlenül tűző nap hevét. Ennek ellenére kellemes olvasmány, melybe némi misztikumot is csempész az író, ráadásul a befejezése is igazán szép. Nem mondom, hogy Harry Potter-szintű könyv, de különös története miatt megéri elolvasni.

Maradva a mai fiatalsággal foglalkozó könyveknél, szólnék néhány olyanról is, ami ugyan kevesebb fantasztikus vagy mesés elemet tartalmaz, mondhatni, a hétköznapi életről szól, mégis olvasásra érdemes (legalábbis szerintem).
Salinger Zabhegyezője nagy hatással lehetett arra a két ifjú szerzőre, akiknek egy-egy művét az Európa Kiadó jelentette meg. Az olasz Enrico Brizzi regénye, a Jack Frusciante otthagyta a bandát, egy középosztálybeli család sarjáról, Alexről szól. A srác nem akarja szülei képmutatásban gazdag, kisszerű életét élni, keresi a helyét, ki akar törni, s ebben nagy példaképe a Red Hot Chili Peppers gitárosa, John Frusciante, aki a regény jelenében, 1992-ben lép ki a zenekarból (azóta már visszatért, az RHCP-rajongók nagy örömére). Őszinte és hiteles képet festő könyv, amelyben csöpögésmentes romantika is helyet kap, ami mellesleg bizonyítja, hogy Brizzi nem a régi értékek észnélküli elvetését szorgalmazza. Hiszen hőse, Alex úgy szerelmes, ahogy az „ma már nem divat”...

A 16 éves Benjamin Lebert által írt Crazy is felfogható a Zabhegyező utódaként. A német fiú első szám első személyben mesél, s gondolom, önmagáról – egy enyhén mozgáskorlátozott srácról, aki egy Münchenhez közeli internátusba kerül a regényben, egy, a legkülönfélébb arcokat felvonultató fiúbandába, ahol számos olyan dolgot megtapasztal, amit a legtöbb ember ilyesmi korban szokott. Minden őszintesége mellett számomra kicsit nyomasztó volt a könyv hangulata, ami talán német mivoltának is betudható – mindenesetre a Zabhegyező vagy a Jack Frusciante... mindent egybevetve vidámabb, pedig nyomorúság és fájdalom azok szereplőit is sújtja.

Szintén a felnőtté válás útjára lépő kamaszok világáról szól C. D. Payne trilógiája, melynek csupán első részét, a Lázongó ifjúság-ot olvastam (a továbbiak: Leláncolt illetve Száműzött ifjúság – Magyar Könyvklub). Főszereplője, a 14 éves Nick Twisp tipikus mai tinédzser: elvált szülők gyermeke, akire egyik őse sem figyel igazán, miközben számos tini-komplexussal kell megküzdenie, kezdve a pattanásoktól az első szerelmi tapasztalatok megszerzéséig. Persze, ahogy az ilyen regényekben lenni szokott, hősünk nem az a kimondott szerencse kedveltje, így jó sok galibát okoz magának és környezetének. Összességében ez is egy jó humorral és nagy empátiával megírt ifjúsági regény – a Zabhegyező mellett Adrian Mole kedvelőinek is tudom ajánlani, már csak a naplóformátum miatt is.

„Régiesebb” stílust képvisel a svéd Henning Mankell a Móránál megjelent két folytatásos – a Nils Holgersson-plakettet és a Német Gyermekirodalmi Nagydíjat elnyert – regénye, A csillagkutya és az Alkonyatkor nőnek az árnyak.
Nem véletlen, hogy nem annyira modern a stílus, hiszen a történet az ’50-es évekbeli Svédországban játszódik, egy északi kisvárosban, ahol Joel él édesapjával. Anyja egészen kis korában elhagyta őket, így természetesen sokat foglalkozik azzal, miért is ment el. Az első kötetben Joel egy talán csak általa látott kutyát követ a téli éjszakában – s él át megannyi kalandot, csakúgy, ahogy a második részben, ahol csillagkutya helyett egy csoda a történések kiindulópontja. Az első rész jobban tetszett, de mindkét könyv szép, emberséges és sajátos, jellegzetesen északi atmoszférájú.

Szintén a Móra adta ki Angela Nanetti olasz írónő kedves, bűbájos regényét, a Nagyapó a cseresznyefánt. Ez, noha egy még nem is tinédzser gyermek a főszereplője, talán a fentebbieknél is többet nyújthat a felnőtt olvasónak (is).
Tonino, a főszereplő fiúcska, a történet elmesélője, városban lakik, ahol ott vannak apja szülei – de nyaranta, meg amikor csak lehet, vidékre utazik, anyai nagyszüleihez, Teodolindához és Ottaviohoz, akik annyira mások. A nagyapó pl., mikor lánya, Tonino anyja megszületett, elültetett egy cseresznyefát a kertjükben, nevet is adott neki, s azóta is úgy viszonyul hozzá, mint érző élőlényhez.


Náluk Alfonsina, a liba is családtag – s még inkább azzá válik az események előrehaladtával, melyek során sok minden megváltozik Tonino és családja életében. Többet nem írok a történetről, legyen elég annyi, ez a könyv az életről és az emberségről meg a szeretetről és egyéb efféle fontos „dolgokról” szól, messzire kerülve a gyermek- és ifjúsági irodalom két legfőbb csapdáját: hogy direkte nevelni akarjon, és hogy „leereszkedő” legyen a gyerekekkel szemben.
Nanettitől egy másik könyvet is kiadott a Móra, a Valeria! Szerelmem! címűt, ami egy kamasz fiúról és szerelméről szól, szintén megkapóan, mély beleérzéssel – de azért ez a könyve nincs olyan jó, mint „A nagyapó”...

Szintén olasz Az Elveszett Idő Szigete című regény írónője: Silvana Gandolfi. A nem túl vonzó borítóval az Ulpius-háznál megjelent könyv, ahogy az illik is a kiadóhoz, némileg eltér az átlagostól – de nem annyira, hogy ne élvezhesse bárki, akinek kellő fantáziája van, hogy beleélje magát a nagy képzelőerővel megírt történetbe. Az Elveszett Idő Szigete egy különleges hely. Minden és mindenki, aki elvész, oda kerül, ahogy teszi azt Giulia és Arianna is, a regény két 11 éves főhőse. A könyvből kiderül, hogy a Szigetet az az idő „élteti”, amit az emberek úm. „lustálkodásra”, sokak számára értelmetlen dolgokra pazarolnak. Vagyis, az az idő, amikor az ember mondjuk a felhőket bámulja, vagy elmereng az élet nagy dolgain egy kád vízben ázva.


Szóval, azok a dolgok, tevékenységek vagy épp nem-tevékenységek, amikor az ember egyszerűen csak él, és nem csinál semmi „fontosat”. A könyv üzenete pedig épp az, hogy ha ezeket elveszítjük, akkor megszűnik a lehetősége is annak, hogy emberhez méltó életet éljünk. És ugye nem kell külön kitérnem arra, hogy jelen szép új világunk hogy viszonyul mindehhez? Izgalmas, nagyon jól kitalált, számos bámulatos ötlettel kápráztató, remek kis regény ez.
Sokban tudnám Michael Ende Momojához hasonlítani, csak míg azt érezhetően egy nagy német író írta, ezt egy kevéssé nagy nevű, de ígéretes olasz írónő követte el. Megéri időt pazarolni rá.

Kimondottan gyerekkönyv, de szintén felnőttekhez is szóló Móra-kiadvány Békés Páltól A Félőlény. Ez a kicsit példázat-szerű, de nagyon kedves mese a Kiserdőben játszódik, melynek létét, békéjét veszélyezteti a változó világ, és az általa küldött szörnyek. Békés Pál szereplői jobbára a tündérek-koboldok-erdei manók népéből való, picit groteszk, de nagyon szeretnivaló teremtmények, a szörnyek pedig mai rohanó és egyre embertelenedő világunk szörnyűségeit személyesítik meg. A happy end persze nem marad el, de nem minden tanulság nélküli, és göröngyös út vezet odáig. Bár érzem a nevelőszándékot, mégis jó érzés elolvasni, mert picit az olvasóba is reményt csepegtet.

Groteszk-fura teremtményeknek nincs híján a nagyszerű ír író, Roddy Doyle humoros meseregénye, A vihogik sem. Az írót a hazánkban is megjelent „A Commitments-A méregzsák-A furgon” (avagy Barrytown) trilógiája tette méltán világszerte ismertté és kedveltté, és ott megtapasztalt kitűnő, vérbő humora ebben a rövidke kötetben is megmutatkozik. A címbéli vihogik amolyan kobold- vagy manó-szerű lények, akik a felnőttek által oktalanul bántott gyerekeket védelmezik, a maguk sajátos módszereivel. Kedvenc szokásuk az ilyen felnőttek útjába kutyakakit tenni, hogy jól belelépjenek... Szóval, kicsit morbid ez a könyv, de nagyon lehet rajta nevetni.

Az írás befejező része


Uzseka Norbert - 2004. január 21.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások

Nincs találat kapcsolódó tartalomra!

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!