Főkép

A Bestia felemelkedése sorozat magyar kiadása gyorsan elért a nyolcadik részhez, amit újra a harmadik – sajnos felejthető – részt is jegyző Gav Thorpe követett el. Szerencsére az események mostanra begyorsultak már annyira, hogy a helyben toporgásra nem jut már több idő. Kiderült a Birodalom bukásának rémével fenyegető ork invázió központi bolygójának neve, előkerült egy legendás, halottnak hitt primarcha is, aki hosszú idő óta a legnagyobb birodalmi haderő élére állhat(na, ha akarna), az űrgárdista rendek pedig mindig készen állnak egy öldöklő ütközetre, főleg, ha az emberiség fennmaradása a tét.

 

A minden fegyvernemet felvonultató csapat hamar – már a regény elején –, el is éri az Ullanort, a régi idők egyik legfontosabb győzelmének helyt adó ikonikus bolygót, aminek meggyalázása a Birodalom arcul köpése, ez a gyalázat pedig nem maradhatna megbosszulatlanul akkor sem, ha a Bestia fészkét nem lenne létszükséglet mindenképpen elpusztítani amúgy is. A támadók hadereje azonban nem mérhető az ork-fertőzött Ullanoron lévő xenók erejéhez, ezért az űrgárdisták precíziós támadásba kezdenek – kifejezetten a Bestia likvidálása céljából. Ám azt mindenki tudja, hogy a haditervek addig érnek valamit, amíg az első lövés el nem dördül… Most sincs ez másként.

 

Gav Thorpe a második kötetével meggyőzött végre arról, hogy azért tud ő remek háborús történetet és harci jeleneteket írni. A Bestiának pusztulnia kell végre újra egy olyan rész lett, ami akciójelenetek szempontjából nem fukarkodik – bőségesen megtalálja benne a számítását minden olvasó, aki hasonló szórakoztatásra vágyik. Gyakorlatilag egyetlen epikus csata az egész könyv, pillanatnyi ellaposodás – mármint kitekintés a Terrára vagy más, legalább relatíve békésebb helyszínekre – nélkül. A két ellenség kegyelem nélkül esik egymásnak, emberek és xenók számolatlanul hullanak, tank-, titán- és repülők osztagai semmisülnek meg és elbúcsúzunk jó néhány nevesített, fontosabb szereplőtől is. Nehezen köthet bele bármelyik önjelölt, háborús-műértő olvasó.

 

A rengeteg akciójelenet és a halottak száma miatt viszont a karakterek úgy érzem kicsit ellaposodtak. Ahogy frappáns – jelen esetben: kemény, katonás – párbeszédekért se ezt a kötetet fogom újra fellapozni. Ilyen szempontból a szerző nem tudta megközelíteni az etalonnak számító Dan Abnettet, amiért azért nagy kár, hiszen egy-két önfeláldozó/hősies (azaz: hatásvadász) jelenettel sokat lehetett volna még dobni a regényen, ráadásul ehhez minden adva is volt.

 

Másrészről maga az Ullanor persze teljesen hihetetlennek, hiteltelennek tűnik. Egyetlen – akármilyen agresszív – társadalom sem lenne életképes ilyen formában, de a hihetőség, vagy ha már itt tartunk, a fantasztikus irodalom „sci” előtagja persze nem is elvárás egy Warhammer történet esetében. Csak megemlítem, ha eddig nem jött volna át, hogy ezek a könyvek inkább akciós-háborús regények, mint valódi sci-fik. Itt jegyzem meg, hogy ha valaki nem warhammer-rajongó, csak egy jó háborús kötetet olvasna, az se ezzel próbálkozzon, mégis csak egy sokadik részről van szó. A „nem beavatottak” számára nem sok jóval kecsegtetne itt bekapcsolódni a történetbe, dacára, hogy ez tényleg egy jól sikerült rész lett a sorozaton belül.

 

A kötet lezárása – sajnos, de ez ellen semmit nem lehet tenni – olvasás nélkül is félig-meddig megjósolható, hiszen messze még az utolsó rész. Szerencsére a tempó nem csökken, ezért a kilencedik rész, a Halálőrség már el is érhető a könyvesboltokban.