Főkép

Sajnálatos tény, hogy a Tar Sándor életműkiadás bő egy évtizeddel a szerző halála után sem indult be, eltekintve persze néhány erőtlen próbálkozástól (legutóbb a Magvető Zsebkönyvtár sorozatában jelent meg két kötet a debreceni alkotótól). Ez pedig nemcsak azért sajnálatos, mert a huszadik század második felének egyik legjobb és legfontosabb írójának ott lenne a helye a könyvesboltok polcain, de azért is, mert tőle aztán még az antikváriumokban sem található semmi – elvégre aki egyszer olvasta, annak esze ágában sincs megválni egyetlen művétől sem. Tar mára már tökéletes hiánycikk.

 

Ezért is örömteli az, hogy az Együtt Debrecenért Egyesület kvázi magánkiadásként jelentetett meg ötven olyan Tar írást, amely még nyomtatásba sohasem került, és ami elektronikusan is már egy jó évtizede elérhetetlen. A Vén Ede Tar Sándor a vagy.hu online felület számára írt tárcáit tartalmazza, amelyeket az élete legvégén, ügynökmúltjának nyilvánosságra kerülése után már bukott emberként írt, tökéletesen perifériára szorulva. Ez a vékonyka kötet elsősorban irodalomtörténeti kuriózum, és a szocializmus munkásságának életét megörökítő szerző utolsó két évének hű lenyomata.

 

Tudni kell, hogy ezek a tárcák többnyire heti rendszerességgel jelentek meg (kivéve azokat az időszakokat, amikor a saját démonaival küzdő író éppen a pszichiátrián tartózkodott), és leginkább aktuálpolitikával, pontosabban azokkal az eseményekkel foglalkoztak, amiket az akkori politika okozott Debrecenben. Ebből természetesen adódóan nincs semmiféle ívük, nem folytatják egymást, nem kerekedik ki belőlük egy nagy történet (ne is várjunk ilyet), néhol önismétlők, és egyes gondolatokat meg is cáfolt azóta az idő.

 

Tar Vén Ede alakjában leplezetlenül önmagát szerepelteti, egy olyan embert, aki munkáját rég elvesztette, aki egy nyomorúságos kis odúban húzza meg magát olyan anyagi helyzetben, amiben döntenie kell, hogy az adott napon eszik-e vagy iszik (persze mindig az ital mellett teszi le a garast). Amikor már semmiféle szociális élete nincs, és amikor nincs már más elfoglaltsága sem, mint sétálni a rohamtempóban átalakuló városban, majd betérni kedvenc kocsmájába, azzal a sóvár reménnyel, hogy a csapos megszánja egy pohár sörrel, amit a maradékokból öntöget össze számára. Totális reménytelenség és nihil, de legalább van ideje gondolkodni, és meghallgatni miként vélekedik az utca, pontosabban a kocsma embere. Ezekről a gondolatokról, meglátásokról szólnak ezek az alig másfél oldalnyi tárcák.

 

Bár személy szerint minden idők legjobb magyar kisprózaírójának tartom Tar Sándort, és ezek az egy-két perc alatt elolvasható szövegek nem is alkalmasak igazán az elbeszéléseivel való összevetésre, de úgy gondolom, itt azért már van érezhető minőségi romlás a korábbi zseniális írásokhoz képest. Érezhető – különösen nagy dózisban –, hogy ez egy megtört, megalázott és meghasonlott ember véleménye, aki már szinte csak a rosszat képes meglátni. Sokszor didaktikus, sokszor túlzottan leegyszerűsítő és fekete-fehér, de valahogy éppen emiatt válik hihetetlenül emberivé is ez az egész: egy eleve bukásra ítélt küzdelmet folytató zseni utolsó meglátásai egy olyan korról, amiben végképp kicsúszott a lába alól a talaj (sokkal inkább, mint a szocializmus vagy a közvetlen rendszerváltás idején), és amelyben úgy tűnt, hogy már szinte senki nem kíváncsi a véleményére. De ő írt szakadatlan (az utolsó szövege alig két héttel a halála előtt keletkezett), miáltal létrejöhetett ez a kis füzetnyi könyv, ami minden hibájával együtt is az ezredforduló környékének egyik igen pontos lenyomata és kordokumentuma.

 

Bízom benne, hogy siker fogja koronázni ennek a kis társaságnak a vállalását, és minél több emberhez jut el a Vén Ede, hogy kimorogja magát a privatizáció, az átgondolatlan városrendezés vagy a munkanélküli statisztika kozmetikázásának kapcsán, és esetleg utat nyisson még több, korábban meg nem jelent írásának, vagy esetleg az egész életmű újrakiadásának. Én bízom benne, hogy már nem kell túl sokat várnunk rá.