Főkép

Olvastam a hátsó borítót, és hullámokban öntött el a kétségbeesés: ha sem Miss Marple, sem pedig Hercule Poirot neve nem szerepel, akkor ki fogja megoldani az ármányos bűntényt? És egyáltalán ki a csuda az a Mark Easterbrook? Persze azon kívül, hogy egy ifjú történész, aki bár sokkal jelentéktelenebb egyéniség, mint a már említett „nagyok”, azért rendelkezik egy nagy adag kíváncsisággal, logikával és kitartással. Aki veszi magának a bátorságot (és persze a fáradságot), hogy utánajárjon valaminek, ami nem egészen világos számára. Például annak, hogy mi a kapcsolat egy köztiszteletben álló katolikus pap meggyilkolása és a Sárgaszínű Ló nevű hajdani fogadó között? Vagy annak, hogy valóban fekete mágia okozza-e a titokzatos listán szereplő emberek halálát, vagy valami sokkal prózaibb ok lappang a háttérben?

A nyomozást a Scotland Yard egyik detektívfelügyelője, egészen pontosan Lejeune felügyelő vezeti, de önkéntes segítőtársa, Mark (és annak szintén önkéntes segítője, Ginger – polgári nevén Katherine Corrigan) ténykedésükkel szerencsére segítik a rejtély felderítését. Nem tudom, Agatha Christie vajon hogy csinálja, de ahányszor elkezdem olvasni egy regényét, mindig azon veszem észre magam, hogy én is ott lépkedek az ódon utcákon, én is a szereplőkkel együtt iszom az elmaradhatatlan teát, vagy éppen velük szörnyülködök, amikor valami váratlan fordulat következik be. Pedig sehol egy terrorista, sehol a tocsogó vér – ahogy azt a mostani krimikben illetve akciófilmekben láthatjuk. Úgy tűnik, valamikor még ezek nélkül is lehetett krimit, sőt továbbmegyek, stílusos krimit írni. Mert ugye itt is van gyilkos, esetleg néha egy-egy sorozatgyilkos, de az mindig inkább az eszét használja gonosz tette végrehajtásában, és nem a gusztustalan részletekben dagonyázik. Vagy rosszul emlékszem?

Itt van például ez a történet. Van három „vészbanya”, akik boszorkányos díszletek között riogatják a gyanútlan, vagy kevésbé gyanútlan betérőket. Persze azért akad közöttük tudatosan cselekvő is, ami már elég veszélyes is lehet. Aztán van az ő „szomszédságukban” egy roppant intelligens és gazdag férfi, akire tökéletesen illik a gyilkosság helyszínén látott ember személyleírása. A szépséghiba csupán az, hogy egy paralízis miatt évek óta bénák a lábai, ezért tolókocsihoz kötött.

Nem hagyhatom ki a felsorolásból a kissé bolondos krimiírónőt, aki utálja a megnyitókat; a minden lében kanál gyógyszertárost, akinek az a legnagyobb álma, hogy egyszer tanúskodhat egy gyilkossági ügyben; a kissé(?) butácska leányzót, akit soha senki nem vesz komolyan; a kutyáit állandóan ápolgató unokanővért és férjét, az ezredest; a nagytiszteletű lelkészt, aki mindig görög vagy latin idézetekkel tarkítja beszédét; valamint feleségét, aki nagyon együttérző, de igazából semmit nem old meg. Hát nem aranyosak? Csak az a baj, hogy az egyikük elvetemült gyilkos. De vajon melyikük?

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november