Főkép

Van még olyan, a kortárs fantasy iránt érdeklődő olvasó, aki nem hallott N. K. Jemisin nagyszabású trilógiájáról? Számukra azt javaslom, hogy kezdjenek az első részről írott ajánlómnál, vagy talán még inkább egy könyvesboltban, hogy minél hamarabb a kezükbe vehessék Az ötödik évszakot. A megtört Föld ugyanis az a sorozat, amit még évek múlva is emlegetni fogunk, ami még sokáig lesz hivatkozási alap ebben a zsánerben. Nehéz persze kortárs szerzők jelentőségéről beszélni, még az olyan információk sem feltétlen jelentenek sokat, hogy ő az első olyan szerző, aki egymás után háromszor (ráadásul egy trilógia három részéért) elnyerte a Hugo-díjat. Sokkal többet mutat, hogy mennyit beszélnek róla, hogy mennyire határozza meg a közösséget, hogy milyen sokra is tartják. Elvégre én sem lelkesednék érte itt immár harmadszor, ha nem tartanám ennyire elképesztően jónak.

 

Ugyan nem akarom „megfejteni” a sikerét, de azért nagyon izgalmas kérdésnek tartom, hogy vajon mibe talált ilyen jól bele Jemisin. Az elnyomás természetéről, hátrányos helyzetű társadalmi csoportokról más is írt már, még ha nem is feltétlenül ilyen szívszaggatóan. Egyedi mágiarendszer szintén akad másnál is – bár talán pont geológiai fantasy-re nem nagyon jut eszembe egy példa sem –, még azt sem állítanám, hogy ő az első, aki ennyire kidolgozza a hátteret. Más is szokott karakterekre koncentrálni, másnál is találkozhattunk már középkorú női figurával, anya-lánya viszonyrendszerről sem most kezdtek el írni. Vajon abban rejlene a sikere, hogy ezeket az elemeket ügyesen összekombinálta, és a sok „nem pont így”-ből kialakult a semmivel sem összehasonlítható stílusa?

 

Részben biztosan; számomra viszont azért válhatott ilyen meghatározó élménnyé, mert egészen lenyűgöző módon vezet be minket két (három) személy legmélyebb, legfájdalmasabb érzelmeibe – egy alapvetően epikus-eposzi történet keretein belül. Mostanra a tét tényleg az összes orogén, mi több, egész Rezdületlen sorsa; nagyon nem egyértelmű azonban az, hogy milyen irányba is fog haladni tovább a világ. Lehet, hogy néha jobb megoldás inkább csak elpusztítani mindent, mint megpróbálni újjáépíteni? Meg tudnak változni az emberek? Jemisin kérdései már önmagukban is fájdalmasak, de azáltal, hogy kik teszik fel őket, egyenesen feldolgozhatatlanná válnak. Ebben a kötetben nincs főgonosz, nincs elnyomó birodalom, akit ki lehet jelölni a haragunk célpontjául. Csupán emberek. Anya és lánya, akik a fizikai távolságnál sokkal messzebb kerültek egymástól, és kétséges, hogy valaha megérthetik-e újra egymást.

 

Elképesztő, hogy mennyire az érzelmek dominálnak ebben a sorozatban. Néha olyan, mintha Jemisin a színtiszta dühét öntötte volna a papírra, mintha a szereplőkben bármelyik pillanatban kirobbanhatna a feszültség. Üvölteni lenne kedvünk a mondatok között dúló fájdalomtól, a félelemtől, hogy talán bizonyos dolgok sosem jöhetnek rendbe. Követjük Essunt és Nassunt, próbáljuk értelmezni, megérteni tetteiket, átérezni a bennük rejlő érzelmeket, legyenek azok bármennyire is ellentmondásosak, legyenek azok akárhány rétegben is egymásra épülve. Nem szerethető figurák, de nem is kell azoknak lenniük: mert pont ettől lesznek valódiak.

 

Jemisin képes ezt a végtelenül személyes vonalat úgy beilleszteni a cselekménybe, hogy tényleg szerves egészként tudjunk rá tekinteni, mintha egyik sem létezhetne a másik nélkül. Óriási élmény ilyen pontosan összerakott könyvet olvasni – amikor nem érzed azt, hogy az írónak csupán a regény egyes alkotóelemeiről volt elképzelése, de az összképről már nem annyira. Ez persze már eddig is megvolt a sorozat részeiben, de most a minden korábbinál jobban kinyíló háttér (Hoával, Szil Anagiszttel, az évszázadokkal korábbi időszakkal) újabb réteget ad hozzá, újból meggyőz arról, hogy itt valami elképesztő született. (Bár én mintha a második részt összességében valamivel jobban élveztem volna, mintha ott jobban arányban lettek volna a különböző fókuszok.)

 

A fantasztikum berkein belül hajlamosak vagyunk arra panaszkodni (én legalábbis biztosan), hogy kevés valódi újdonságot találunk, kevés az olyan írás, ami valóban meg tud mozgatni, ami tényleg olyan mélyen tud érinteni, ahogy elvárnánk – hiszen minél többet olvasunk, annál magasabbra kerül az ingerküszöbünk, annál nehezebb meglepni. Most viszont nincs így. N. K. Jemisin megmutatta, hogy manapság is lehet még korszakalkotót írni.