Főkép

Krasznahorkai László eléggé becsapott minden olvasót, mikor azt írta A Manhattan-terv bevezetőjében, hogy abban a könyvben csak olyanról lesz szó, amivel „semmi esetre sem fogja elárulni”, hogy min dolgozik éppen, és mi fog szerepelni a most bemutatandó kötetben, mely az Aprómunka egy palotáért címet viseli – gondoltam, mikor nagyjából ennek az új könyvnek a feléhez értem. Hisz gyakorlatilag a most megjelenő alkotás minden eseménye, minden szereplője, minden motívuma (Melville, Lowry, Woods, Bartók, Manhattan, a séták a dokkokig, a könyvtár, Angelo cipőboltja stb.) szerepelt már abban az idei év elején megjelent albumban is, ám végül az egész felépítése és kifutása még a Krasznahorkai-életművet jól ismerők számára is bár ismerős, de egyúttal egy kicsit zavarba ejtő is lehet.

 

Ez az alig 88 oldalnyi szöveg egy kortársunk, a Manhattanban élő és dolgozó könyvtáros, név szerint melville (rendszerint így, kis kezdőbetűvel hivatkozik magára) írásba foglalt monológja. Kitér arra, hogy milyen az élet abban a gigászi és embertelen könyvtárban, ahol dolgozik és ahol nap mint nap meg kell küzdenie a felettese, az osztályvezető jelenlétének néma fenyegetésével; arra, hogy került kapcsolatba a Moby Dick szerzőjével és hogyan kezdte el a maga Melville sétáit; vagy arra a pillanatra, mikor egy csomó számára értéktelen vacak között felfedezte Lebbeus Woods sokféleképpen értelmezhető rajzait; meg persze arra, hogyan akarja létrehozni egymaga titokban a világ legtökéletesebb könyvtárát.

 

Ez az egész olyan, mintha kiollóztuk volna a Sátántangó doktora, vagy Az ellenállás melankóliája Eszter urának a monológjait, és szabadjára engedtük volna egy szűk térben. És az érdekesség az, hogy ezúttal egy olyan Krasznahorkai-elbeszélőt kapunk, akinek némileg nehezére esik az elbeszélés, amivel nem csak ő van tisztában, de az olvasó is. Bár például a Báró Wenckheimhez képest nyúlfarknyi ez a kötet, mégis viszonylag nehezen indul az eleje, mert a szöveget lejegyző melville iszonyatosan csapong, ismétel, meg- megáll, recseg-ropog az egész konstrukció, amit felépíteni kíván. És végül, persze, mégis felépül.

 

Ahogy említettem, a szerző életművét ismerők számára a hatvanas éveiben járó könyvtáros filozófiai eszmefuttatásai nem lesznek feltétlen újdonság, de Krasznahorkai ezúttal némileg továbbmegy, mint a korábbiakban, mert itt már nemcsak az Éggel (és az általa képviselt transzcendens Egésszel) számol le és veszíti el örökre a kapcsolatát az emberiség, de a Földdel, és így a mindennapi realitással is. Mégpedig elsősorban nem más, mint a művészetek által, mert groteszk módon éppen ez az, ami elrejti előlünk a valóságot. Azt a valóságot, ami most is csupa csupa fenyegetés és katasztrófa, és amivel senki nem óhajt szembenézni.

 

Számomra éppen ez a legnagyobb meglepetés az egészben, hogy erre jutott Krasznahorkai László (és általa persze regényhőse is) pár hónap New York-i tartózkodás, kutatás, könyvtárazás és galérialátogatás során, hogy ezt a rengeteg gondolkodás, műalkotás, próbálkozás többnyire kudarc; néhány ritka kivételtől, így például Melville világhírű bálnás regényétől eltekintve.

 

És megint csak egy ragyogó írói húzás, hogy a végül az elég szuggesztívvé váló elbeszélőnk monológját követve vagy magunk is elfogadjuk ezt, és ezáltal a nagyvilág szemében őrültté válunk, vagy magunk is beállunk az „osztályvezetők” közé, hogy fenntartsuk a mostani világ rendjét, és ezáltal esélye se legyen felbukkanni a púpos könyvtáros által pedzegetett valódi (?) összefüggéseknek.

 

Bár az Aprómunka egy palotáért Krasznahorkai László egyik legrövidebb (noha annál fajsúlyosabb) kötete, mégis megint egy olyan alkotás, ami még 88 oldalon is képes iszonyatos mélységekbe vezetni. És egyúttal egy olyan is, amit elsősorban a szerző életművét jól ismerőknek érdemes elolvasni, hisz ahhoz, hogy a világunkat jobban megértsük – a mottóhoz híven – néha kell egy kis „bejárás mások őrületébe”.