Főkép

Pár éve, Terézia Mora a rangos Német Könyvdíjat is elnyerő regénye, A szörnyeteg, csak egy banális véletlen folyamán jutott a kezembe, mégis az egyik legjobb általam olvasott könyvnek tartom azóta is. Bár még nem jutottam el addig, hogy elolvassam ennek az igen különösen szerkesztett és igazán eredeti technikai elemekkel megírt könyvnek az előzményét, de abban biztos voltam, hogy az írónő idén megjelent elbeszéléskötetére, a Szerelmes ufókra, minél hamarabb sort kerítek.

 

Miközben olvastam, persze gondolkoztam azon, hogy kihez hasonlíthatnám leginkább a szövegek stílusát és hangulatát, és végül arra jutottam, hogy talán Szvoren Edináé áll hozzá a legközelebb. Ami azért furcsa, mert a regény esetén egyáltalán nem jutott eszembe ez a párhuzam (a dolgokat megfordítva: Szvoren Edina így írna regényt, ha regényt írna? Ki tudja...). Szóval azt hiszem, nem igazán kell jobb ajánlólevél ehhez a kötethez, ha az egyik legjobb kortárs rövidpróza-írónk szövegeit tudom felhozni párhuzamként.

 

Bár jelen esetben nincs szó arról, hogy a cselekmények vagy szereplők szintjén bármi is összefűzné ezeket a történeteket, de mindegyikben megjelennek olyan közös témák, közös motívumok, amelyek révén koherens egésszé állnak össze ezek a szövegek. Az egyik ilyen például, hogy a szereplők – életkoruktól függetlenül – már mindannyian túljutottak azon a ponton, amikor az egykori gyermeki ártatlanságuk és szemléletmódjuk végképp elveszett (Mora esetében a gyermekkor sincs túlideologizálva, ugyanis az mindössze egy olyan rövid időszaka az ember életének, amikor még keveset tud és keveset ért a világból, ám cserébe legalább elvétve boldog; hogy ennek emléke időnként kísérthesse felnőttként), és mindannyian egy olyan élethelyzetben vannak, amiben bár nincs semmi drámaiság, semmi szörnyűség, ám a maga mérhetetlen súlyával mégis összenyom. Éppen annyira, hogy a gerinced belegörbüljön, a derekad fájjon minden egyes reggel, ám  ne roppanj össze tőle még véletlenül sem.

 

A probléma viszont éppen az, hogy az életüket alkotó nagy semmi mérhetetlen súlya alól nincs szabadulás. Az egyes szereplők be vannak zárva önnön világukba, és a legtöbb történetben visszatérő futás, gyaloglás, biciklizés monoton ismétlődése is puszta pótcselekvés. Ezek az emberek hiába róják az utakat, gyakorlatilag minden esetben ugyanoda  érkeznek vissza mind lelki, mind fizikai értelemben, ahonnan elindultak.

 

Az újabb közös pont az, hogy szinte egyiküknek sincsenek konkrét, kézzelfogható vágyaik, álmaik, céljaik (ami csak részben generációs kritika, inkább kortünet/kórtünet), pusztán csak léteznek a tökéletesen elviselhető és kibírható langyos semmiben, ám egy-egy fogódzó erőtlen megragadásán kívül többre nemigen képesek.

 

Mind „A hal úszik, madár repül” rablót üldöző nyugdíjas maratonfutója, mind a címadó elbeszélés tinédzserkorú kallódó szerelmespárja, mind „A portugál panzió” szállótulajdonosa elveszve bolyonganak saját életük semerre nem nyitott labirintusában, hogy általuk az olvasó könnyedén ébredjen rá saját életének korlátaira, zsákutcáira, saját magával szemben alkalmazott önáltatására és önbecsapására is. Terézia Mora kötete a maga rövidségében is igazán fajsúlyos olvasmány. Ennek a németül író magyar szerzőnek bérelt helye kell, hogy legyen a magyar könyvpiacon.