Főkép

Hellboy és a Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal többi ügynöke még alig pihente ki a legutóbbi kalandot, amikor magával Raszputyinnal szálltak szembe, máris új küldetésre kell indulniuk. A cél ezúttal Románia, a természetfeletti pedig egy ősi vámpír: Vladimir Giurescu, akit, ha a PKVH meg nem akadályozza, hamarosan újjáélesztenek. Ez persze még csak a kezdet, a szálak egyenesen visszavezetnek azokhoz az okkult náci hatalmakhoz, akiktől már mindenki azt hitte, hogy örökre megszabadulhatott...

 

Az első rész kapcsán még arról meséltem, hogy „szerintem a koncepció legnagyobb vonzerejét nem a sötét erőkkel babráló, horror-utalásokban gazdag háttérvilág adja, hanem a főszereplő, maga Hellboy” – ezt ugyan továbbra is tartom, de a második kötet elég könnyen elérte nálam, hogy módosítsam vagy legalábbis árnyaljam a véleményem. Mostanra ugyanis Mike Mignola teljes erőbedobással a mitikus-folklorisztikus-okkult elemekre koncentrál, így pár oldalon belül előkerül Baba Jaga (vagyis a Vasorrú Bába) és a görög Hekaté istennő, felbukkannak hárpiák és vámpírok, sőt, még egy homunculus is. Mindeközben az egykori náci, mostanra „szimplán” sötét erők tovább szervezkednek, és mindenféle ördögi találmánnyal nehezítik meg a PKVH életét... és akkor még mindig nem meséltem a vasszűzről és felhasználási módjairól.

 

Ötletben tehát nincs hiány, Mignola bátran merít ördögi panteonjából, olyan intenzitással, hogy néha hirtelen nem is tudjuk, hova kapjuk a fejünket. Bár az első részben is pedzegette a háttérelemeket, de az még sokkal könnyebben összeállt egyfajta sötét-okkult rendszerré, olvasóként még nagyjából mindent tudtam hova kötni, és sejteni véltem a mögötte álló univerzumot. A második kötetre ez a koncepció teljesen felborult – mert míg mondjuk a vámpírok még könnyen beleilleszthetők, a csirkelábon forgó házzal utazó Baba Jaga már nagyon nehezen. Újra és újra át kell értelmeznünk ezt a világot, ráadásul maga a cselekmény olyan sok időt nem hagy rá, inkább csak zúdítja ránk az információkat és történéseket, hátha tudunk vele lépést tartani.

 

Talán ez utóbbi miatt éreztem azt, hogy a címadó „Ördögöt a falra” sztori kicsit elkapkodott lett, különösen a befejezése. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre mélyebbre kerülünk az összeesküvések-ördögi tervek hálójában, egyre több játékos bukkan fel, akik persze különböző célokért küzdenek – egy idő után úgy tűnt, hogy ahelyett, hogy Mignola tovább mélyítené a hátteret, inkább csak még jobban összekuszálja. Lehet, hogy majd később ezeknek sokkal nagyobb jelentősége lesz, mint amit most látok belőle, de ezen a ponton inkább csak zavaró volt. Szerencsére a „menőség” része nem változott: Hellboy figurája, a harcok stílusa, a szuggesztív-hatásos grafika továbbra is közel tökéletes, csak a körítést éreztem most némileg gyengébbnek.

 

A kötetben szereplő másik írás, a „Bosszús Kolosszus” kevésbé tűnt túlzsúfoltnak, viszont itt mintha a karakterek egy része feleslegesen szerepelt volna benne. Ez a történet szerintem a két homunculus drámája elsősorban, amibe Hellboy és Kate mintha csak azért került volna bele, hogy valahogy el tudjon kezdődni és be tudjon fejeződni a cselekmény. Viszont ha ettől eltekintünk, már nincs miért panaszkodni – szépen végigvezetett, kellemesen tragikus, de mégis nagyszabású „novella”, néhány nagyon humoros (Hellboy és a szerzetesek!) és egészen megható (Abe és Liz) pillanattal.

 

Összességében tehát még mindig nem lettem Hellboy-rajongó, de már jó úton járok afelé, hogy hamarosan ez is bekövetkezzen. A sorozatban még rengeteg lehetőség van, Mignola érezhetően sokat is akar még itt nekünk mutatni, ráadásul néhány rajza (mint mondjuk Hellboy és Giurescu találkozása) továbbra is lenyűgöző, szóval már ezekért megéri kivárni. Ha minden igaz, idén ősszel még két kötet megjelenhet (ezzel együtt a második omnibus), vagyis túl sokat nem is kell már várakoznunk.