Főkép

Egy bolygó, amire hét égitest fénye vetül. Négy közülük ráadásul mágikus: attól függően, hogy éppen melyik helyezkedik el közelebb a bolygóhoz, annak a mágiája a legerősebb. Három még viszonylag kiszámítható rendszerben követi egymást, azonban időről időre a negyedik, az Oma kezd el emelkedni, így az ő erejét kihasználó mágusok kerülnek vezető pozícióba. Kétezer évente emiatt teljesen átalakul a bolygó hatalmi szerkezete – új birodalmak születnek, egyes népeket rabszolgasorba taszítanak, mások éppen felszabadulnak. Kétezer év pont elég arra is, hogy az emberek már ne higgyenek abban, hogy az Oma alkalmanként felemelkedik: így amikor a dhai uralkodó halála után az öccse, Akhio kerül a trónra, és figyelmeztetést kap a rivális birodalom egy orgyilkosától, hogy ha nem tesznek valamit, mindkettejük országának vége, az új dhai vezető még kételkedik... de hamarosan be kell látnia, hogy tényleg világok sorsa forog kockán.

 

Persze nem csak rajta múlik minden. Lilia cselédként dolgozik az egyik dhai mágusképző iskolában – képessége ugyan nincs, de eszével felhívja magára a figyelmet. Például Roh-ét, aki ugyanabban az iskolában tanul, azonban belőle képzett Para-mágus lesz, mire befejezi tanulmányait... már ha befejezi valaha is. Vagy Taiganét, a mágikus erővel rendelkező orgyilkosét, aki követként érkezik a dhai klánok közé, de valójában ennél jóval titkosabb küldetése is van. Zezili feladata már nem olyan rejtélyes: dorinah-i tábornokként azt a feladatot kapta, hogy ölje meg az összes dhai rabszolgát a birodalomban, jóllehet az ő ereiben is csörgedezik dhai vér, így annyira nem lelkesedik a gyilkolásért.

 

Kameron Hurley ezt a látszólag nem annyira összetett alaphelyzetet (égitestek által befolyásolt mágia ide vagy oda) úgy csavarja meg, hogy a végén alig marad benne olyan elem, amire ráhúzható lenne a „szokványos” jelző. Például mert Dhaiban és Dorinah-ban alapvetően nőuralom van, ahol Zezili otthon maradó, szinte szolgaként tartott és megalázott férje sokkal természetesebb, mint Akhio, aki az ország első férfi és varázstalan uralkodója. Mert házastársból több is elfogadott, nemre való tekintet nélkül, vagy mert egyes szereplők még emberhúst is fogyasztanak. Vagy mert a szereplők sok mindent csinálnak, de sokszor azt a legkevésbé, amit kellene nekik...

 

Próbálok nem spoilerezni, így a világépítés egyik legizgalmasabb elemét inkább le sem írom, hogy mindenki maga tudja felfedezni, bár számomra pont ez adta a legtöbb gondolkodnivalót – ahogy próbáltam összeilleszteni magamban az egyes történetszálakat, próbáltam megkeresni a kapcsolódási pontokat, és figyelni, hogyan próbál Hurley átverni. Mondjuk egyébként is szinte mindenen lehet csodálkozni, ahogy az ember olvasás közben összerakja magában ezt a különös világot. Nagyon tömény a szöveg, talán túlságosan is, tele rengeteg utalással és olyan mellékszereplővel, akit képtelenség megjegyezni: nem túlzás azt mondani, hogy száz oldalak kellenek, mire minden a helyére kerül, mire megérti az ember ennek a világ működését, mire értelmezi egyáltalán, hogy mi a kiindulási pontja a történetnek.

 

Eleinte azt hittem, hogy Hurley a mágia három (négy) aspektusára fogja helyezni a hangsúlyt, de annyira természetesnek veszi a megjelenéseit, hogy csodálkozni sincs idő. Helyette inkább a nemek egymáshoz való viszonya kerül a fókuszba, ahogy Hurley a mi világunknak még csak nem is feltétlen a középkori egyenlőtlenségeit veszi alapul: Akhio tipikusan olyan közegben él, amely szinte már elfogadja teljes értékűként a férfiakat, de az még mindig rendhagyó, ha férfi kerül vezető pozícióba (az alapvetés ugyanis természetesen az, hogy a nők foglalnak el minden fontos és erős jellemet kívánó helyet – egészen nagyszerű, ahogy az írónő ezzel a cserével mi mindent képes megvilágítani). De nemcsak a nemek kérdéséről van szó: Hurley mindig bedob egy olyan világépítő elemet, egy olyan történetszálat, egy olyan karakteri fordulatot, hogy attól újra és újra más szemmel kell olvasnunk az előttünk álló oldalakat.

 

Bár a cselekmény a bő hétszáz oldalhoz képest azért nem haladt olyan rengeteget, a karakterek simán tudtak ezért kárpótolni. Különösen erős a hagyományos fantasy-regényekben férfiaktól megszokott, erőszakos, kemény, harcias jelleme nem egy női figurának – Kameron Hurley tényleg a „női grimdark” felől közelít a szereplőkhöz, de valódi mélységet ad mögé, szépen felépített társadalomban. Akik pedig nem „harcias nők”, ők is rendre olyan kemény dilemmával szembesülnek, ami hatással van a személyiségükre. Számomra talán Lilia volt a legkevésbé izgalmas figura (ráadásul több ponton egyenesen idegesített, annyira nem akart úgy viselkedni, ahogy egy „kiválasztott”-tól elvárná az olvasó), de még az ő szálán is voltak olyan erős pillanatok, amik miatt nem tudok igazán panaszkodni.

 

Nem mondanám, hogy megnyugtatóan ért véget az első kötet, vagyis ez is olyan sorozatnak tűnik, ami majd pár ezer oldal után fog teljesen összeállni, és kiadni egy teljesebb képet, de szerintem abszolút megéri belevágni. Bár A Tükörbirodalom talán némileg hosszabb és fárasztóbb volt a kelleténél, de annyi egyedi, ügyesen végigvitt ötlet rejtőzik benne, hogy ezt is megbocsáthatónak érzem – és így legalább a második kötet simán lehet még ennél is jobb.