Főkép

Immár teljesen biztos vagyok abban (nem mintha eddig sok kérdésem lett volna ezzel kapcsolatban), hogy Mathias Énard az egyik, ha nem a legjelentősebb kortárs francia író, aki már most bevéste a nevét a világirodalom legfényesebb lapjaira. A zsenialitásáról már meggyőződhettem az egyetlen soha véget nem érő óriásmondatból felépülő Zónában és a rövid, lírai mondatokkal operáló művész-regényben, a Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokrólban is. Ezúttal ismét a hosszú (ha nem is óriás) mondatoké a főszerep, ugyanis ezekből épül fel a sokak által főművének tartott, és Goncourt-díjjal is jutalmazott nagyregény, az Iránytű. Mely egy minden bizonnyal halálos betegségben szenvedő osztrák zenetudós, Franz Ritter tudatfolyama, aki egyetlen álmatlan éjszaka alatt gondolja át nemcsak saját életét, de azt az óriási kutatási területet is, amelynek odaadó híve volt, vagyis a keleti és nyugati zene (és persze kultúra) kölcsönös egymásra hatását.

 

Száraznak hangzik? Már lapoznál, mert téged ez nem érdekel majd’ félezer oldalon keresztül? Ne tedd, mert akkor lemaradsz a 2018-as év egyik legjelentősebb regényéről. Tény, hogy az Iránytű sok energiát, odafigyelést és koncentrációt igényel, de cserébe rengeteg mindent is nyújt. A ’90-es évek talán legjelentősebb prózaírója, W.G. Sebald óta nem találkoztam ilyen összetett, valós és fiktív dolgokkal operáló, rengeteg tudást magába sűrítő, néha követhetetlenül sok oda- és visszautalást tartalmazó, ám roppant precízen felépített regénnyel, mint ez.

 

Franz Ritter egy igen különös figura, ráadásul nemcsak az igen ritka szakterülete, de a személyisége miatt is. Monológja középpontjában a szintén a Kelettel foglalkozó Sarah iránti érzelmei állnak, amelyek bár a kezdetekben egy, a mániákusság határát súroló és örökké csak értelmetlenül epekedő „lúzerként” mutatják az álmatlan osztrákot, ám később egy hihetetlenül finom és meglepetésekkel teli szerelmi történethez vezetnek. A francia író olyan lágyan, költőien képes ábrázolni a kettejük között lejátszódó (gyakran csak) hétköznapi jeleneteket, amelyekben bár a felszínen szinte semmi lényeges nem történik, de mégis olyan mélyre hatol velük, és olyan emlékezetessé teszi őket, mint csak nagyon kevesen. Bár nem szokásom, de egyes köztük lezajlott jeleneteket menet közben többször is újraolvastam…

 

Ez a szerelmi szál szervesen és kibogozhatatlanul kapcsolódik ahhoz a Kelethez, aminek megismerésére Ritter feltette az életét. Énard a hétköznapi ember számára többnyire ismeretlen alakokat állít a középpontba, néhány híresebb szerzőn (Rúmi, Khajjám) kívül szinte senkiről sem hallhatott a tisztelt nagyérdemű, ám mégis olyan alakokat, olyan elfeledett élettörténeteket ismerhetünk meg általa, melyek olvasásával az ember csak többnek érezheti magát (egy újabb párhuzam Sebalddal). 

 

Külön kiemelném a tökéletes fordítás mellett (Tótfalusi Ágnes újfent hibátlan munkát végzett), hogy a szerző ragyogóan játszik rá az álom és ébrenlét közti illékony határra, és az elbeszélés folyton át- és átcsúszik egyik végletből a másikba. Egyszer tökéletesen felépített és átgondolt szövegfolyamot kapunk, amiben minden a helyén van, majd hirtelen beszüremlik egy szürreális álom leírása. Aztán, ha a derék osztrák tudós ismét jobban magához tér, esetleg elolvas egy hosszabb szöveget az I. világháborúba küldött szenegáli katonákról vagy éppen egy általa lejegyzett történetet egy őrülten és viszonzatlanul szerelmes franciáról, aki neki és Sarahnak mesél arról, hogy miket művelt azért, hogy megkaparintsa az imádott lányt.

 

Ezek után gondolom nem kell ecsetelnem, hogy az utóbbi idők egyik  legfajsúlyosabb és legtökéletesebb alkotásának tartom az Iránytűt, melynek nyelvezete, ötletessége, felépítése, az itt felhalmozott tudás, a benne életre kelő karakterek és a melankóliájában is pozitív üzenete a 21. század egyik igazán jelentős alkotásává teszik Mathias Énard művét.