Főkép

Jó egy évtizede a Booker-díjas Amszterdam elolvasása révén történt meg az első találkozásom a kortárs brit próza egyik legkiemelkedőbb alakjával, Ian McEwannel, és ez bizony sokáig rá is nyomta a bélyegét kettőnk kapcsolatára. Ugyanis évekig nem akartam semmit sem kézbe venni tőle, mert nemcsak idegesített ennek a könyvnek a nyelvezete, de még a történetet sem tartottam a legjobbnak.

 

Aztán szép sorjában elolvastam a szerző szinte minden kötetét: az ezredforduló világirodalmi szinten is egyik legjobb művét, a Vágy és vezeklést, a bő harminc éve lefordított Idegenbent, a Mézesmadzagot, A gyermektörvényt és végül a Dióhéjba zárvát is. Ennyi mű alapján pedig azt gondolom, hogy jelenleg a skót származású szerző az egyik legjelentősebb kortárs szerző, illetve azt, hogy az elsőnek olvasott Amszterdamból egyszerűen nem az ő hangja szólt, hanem a fordítóé, Tandori Dezsőé (megjegyzem, ez minden általam ismert és általa fordított könyv esetében többé-kevésbé fennáll, de ilyen zavaró mértékben talán sehol). Ahogy olvasgattam a kritikákat, olvasói véleményeket, hozzászólásokat, világossá vált, hogy ez nemcsak nekem tűnt fel. Így külön megörültem annak, hogy a Scolar McEwan szokásos „magyar hangjával”, Lukács Laurával fordíttatta újra ezt a művet. És hogy milyen lett így az élmény? Sokkal, de sokkal jobb.

 

A könyv elején két középkorú barát, az újságíró Vernon és a zeneszerző Clive közös barátnőjük temetésén fut össze, aki korántsem halt szép halált - ugyanis pár hónapnyi leépülés után elvesztett minden szót, amit valaha ismert és minden emléket, amit magáénak tudhatott, mielőtt a szervezete végképp felmondta volna a szolgálatot -, és ez az esemény elindítja a két férfit azon az úton, hogy elgondolkodjanak saját életükön és elkerülhetetlen elmúlásukon is. Vernon a maga rideg racionalitásával képviseli az egyik pólust, Clive a maga művészi lelkületével pedig a másikat, hogy az olvasó a kedvére dönthessen közülük saját vérmérséklete és világlátása szerint. És ennek révén rövidesen kötnek egy igen furcsa egyezséget, miszerint nem hagyják a másikat szenvedni, leépülni és ilyen keserves halált halni, ha úgy alakul…

 

Azonban ne várja senki, hogy McEwan egy szürke egzisztencialista történetet írt meg, ugyanis az Amszterdam a Thatcher-korszak regénye is, melynek révén beleláthatunk a pár évtizeddel ezelőtti brit belpolitikai játszmákba, Vernon révén a tényfeltáró újságírásba (amely a szigetországban sem sokkal szebb, tisztább vagy részrehajlástól mentesebb, mint idehaza), vagy Clive révén a művészetekbe. Ezalatt a szűk kétszáz oldal alatt mindkét barát válaszút elé kerül, és mindketten elbuknak valamilyen formában, ám ezt (saját esetükben) egyikük sem veszi észre. És ahogy egyre távolabb kerül a saját magukról alkotott pozitív kép a másikról alkotott negatívtól, úgy ez egyre inkább eltávolítja egymástól és egy visszafordíthatatlan lépésre sarkallja őket…

 

Bár így második olvasásra sem gondolom azt, hogy – Booker-díj ide vagy oda – az Amszterdam lenne Ian McEwan legjobb regénye, de hogy most már egyértelműen az ő hangján szól, az kétségtelen. És így persze nyomatékosan megkérek mindenkit, hogy ezentúl inkább Lukács Laura fordításában olvassa el ezt a pár óra alatt letudható kisregényt, hogy ezáltal betekintést nyerhessen a brit zseni világába, és esetleg kedvet csináljon a többi művéhez is.