Főkép

Irodalmi közhely, hogy vannak olyan könyvek, amelyek súlyukkal (és itt természetesen nem a fizikai paramétereikre gondolok) „beszakítják maguk alatt az asztalt”. Gondolhatunk itt a Súlyszivárványra, a Karneválra vagy éppen egy aktuális Nádas óriásregényre, és persze még sorolhatnánk ezeket a minden értelemben gigantikus műveket. De ha megszakadtam volna, sem tudtam volna eddig olyan novellás- vagy elbeszéléskötetet, amire igaz a fenti állítás. Eddig. Clarice Lispector első magyarul megjelent kötete, a Minden történet, így, egyben, olyan fajsúlyú, amivel minden egyes olvasónak komolyan meg kell küzdenie, aki úgy dönt, hogy belevág.

 

A sanyarú sorsú ukrajnai zsidóként született, ám elismert brazil „nagyasszonnyá” cseperedő Lispector különös alakja a világirodalomnak. Sokakhoz hasonlóan két (vagy több) kultúra határán született, és világlátása hihetetlenül egyedi volt. Sorban adta ki regényeit, elbeszéléseit, sokak szerint nemcsak a 20. század egyik legnagyobb brazil írója, hanem a minden idők egyik legfontosabb novellistája is volt. Hazánkban korábban nem jelent meg tőle önálló kötet, és igazából a köztudatban sem volt benne, én is mindössze egyetlenegy szerzeményét, mégpedig a Huszadik századi latin-amerikai novellákban szereplő, „Boldog születésnapot!” című írását olvastam, ám hála a különös hangulatnak, atmoszférának, ami belengte az egészet, a szerző nevét megjegyeztem, hogy ha módomban áll, olvassak tőle valamit.

 

A Magvető igen nagy fába vágta a fejszéjét akkor, amikor úgy döntött, hogy ezt a bő 600 oldalas monstrumot bevállalja, és csak remélni merem, hogy megtérül ez a nem mindennapi vállalkozás. Ebben a kötetben gyakorlatilag megkapjuk a rövid életű brazil összes novelláját, elbeszélését, amelyek reprezentálják írói pályáját korai berobbanásától 57 éves korában bekövetkezett haláláig, mégpedig igen kiváló és hiba nélküli fordításban, hála Pál Ferencnek, Lukács Laurának, Bense Mónikának és Dorcsák Rékának.

 

Lispector írásaiban alig-alig van klasszikus értelemben vett történet (ez is elsősorban a kötet végi szövegekre jellemző leginkább); ami van, az sem sablonos vagy kiszámítható, az ember sokszor azt sem sejti, hogy a következő mondatban mi fog történni, nemhogy mire fog, mire akar kilyukadni ez az egész. Néhol megindul egy klasszikus értelemben vett novella, de elmarad a várt csattanó, néha csak pár filozofikus gondolatfutamot kapunk, máskor meg, a néhány oldalnyi leírás után az ember vakarja a fejét, hogy ez meg mi volt, de nem azért, mert a minőséggel lett volna bármi probléma.

 

Van olyan történet, amiben egy furcsa férfi éppen el akar temetni egy ismeretlen kiskutyát, hogy vezekeljen azért, mert régebben magára hagyta szeretett négylábúját, ám végül a bűn, bűnhődés, megbocsájtás és feloldozás kérdéskörén gondolkozva ezt mégsem teszi meg. Egy másikban megint csak a bűnön gondolkodik a főszereplő, ám nem ennyire sötéten, hogy a végén megtudjuk, Brazíliában sem bűn a viráglopás: „Soha senki nem tudta meg. Azóta sem bánom a bűnömet: aki rózsát és pitangát lop, száz év bűnbocsánatra számíthat. A pitanga például egyenesen kéri, hogy szedjék le, mert az sokkal jobb sors, mint túlérni szűzen, majd meghalni az ágon.” Egy harmadikban fehér felfedezők megtalálják a világ legkisebb nőjét (egy 45 cm magas terhes, őserdei pigmeust), de itt sem indul kalandregény, nem kapunk tanmesét mondjuk az elnyomásról, hanem rövid váltásokban bepillanthatunk teljesen véletlenszerűen kiválasztott emberek agyába, ami többnyire csak gondolatszilánkokat eredményez, amelyek jól megsebezhetik az olvasót. És még sorolhatnám...

 

Úgy gondolom, hogy Clarice Lispector a huszadik századi rövidpróza egyik legragyogóbb mestere volt, és nagyon fontos esemény a Minden történet hazai megjelenése, ám ezúttal jóval nehezebb dolga van az olvasóknak, mint mondjuk a szintén hiánypótló elbeszéléskötet, a Bejárónő kézikönyveesetében. Mindezzel együtt mindenkinek ajánlom, hogy belevágjon, mert nem valószínű, hogy sok ilyen minőségű, idehaza kiadatlan szöveg maradt az elmúlt század világirodalmában.