Főkép

Számos olyan regény van, amely az autizmussal foglalkozik (pl. Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában, Siobhan Dowd: A londoni óriáskerék rejtélye, Axel Brauns: Cifraárnyak és denevérek, Graeme Simsion: A Rosie projekt), de olyat még nem olvastam, ahol nem az autista a főszereplő, hanem annak az apja. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy számos kiadvány szól arról, hogy mi az az autizmus, vannak tanácsadó könyvek is dögivel, de hogy egyébként hogy éli meg az ember, ha egy autizmus spektrumzavarral élő gyermek szülője (s pláne: apja), arról én még nem igen olvastam könyvben. (Mert még nem olvastam el Rupert Isaacson könyveit, teszem hozzá.)

 

Keith Stuart regényének mesélő-főszereplője Alex, egy Bristolban élő, harmincas brit, aki sem apaként, sem férjként, sem, mint viszonylag hamar kiderül, munkavállalóként nincs épp jó formában. Sam nevű, nyolc éves fiával egyszerűen nem tud mit kezdeni, nem tudja, hogy is kéne kezelni ezt a kiszámíthatatlan és kiismerhetetlen gondolkodású és viselkedésű gyermeket. A felesége épp próbaválásra küldi Alexet, aki így gyerekkori legjobb barátjához kényszerül költözni. S a baj csőstül érkező mivoltának megfelelően hamarosan búcsút mondhat ingatlanügynöki állásának. Ráadásul Alexet a múlt árnyai kísértik, egy gyermekkori tragédia, melyen „még mindig” nem tudta túltenni magát. Szóval a hirtelen rászakadó, tengernyi szabadidőben van min gondolkodnia.

 

De nemcsak gondolkodnia kell, hanem például Samre vigyáznia, heti kétszer, hogy a felesége újra tudjon dolgozni. És bár a munkanélküli lét önmagában nem ad választ Alex kérdéseire és aggodalmaira, mégis ennek köszönhető, hogy rátalál valamire, amin keresztül közelebb kerülhet a fiához és annak megértéséhez. Ez pedig nem más, mint a Minecraft nevű videojáték. Milliók kedvence, egyben számos szülő szemében maga az ördög. Sok régi gamer számára pedig csak valami förmedvényesen pixeles grafikára épülő, túl eccerű izé, amit csak kezdő csicskák játszanak.

 

Aztán mégis ez lesz az út, melyen Alex és Sam végre egymásra találnak. Merthogy a Minecraft világát egyértelmű szabályok uralják, ahogy a játékmenete is egyértelmű (pláne kreatív módban). Sam itt biztonságban érzi magát, szemben a világ többi részével (legyen az a veszekedésektől hangos családi otthon, az iskola vagy mondjuk London, ahova a regény egy pontján ellátogatnak). Itt sokkal inkább ki tudja fejezni magát, és Alex is jobban megérti a fia különleges gondolkodásmódját általa.

 

Ha semmi másról nem szólna ez a könyv, mint apa és fia kapcsolatáról, már akkor is úgy gondolnám, minden szülőnek (nem csak érintett gyerekek szüleinek) érdemes elolvasnia. Magam is számos gyereknevelős meg efféle könyvet olvastam már, amik mind megmondják a tutit, akár még gyakorlati tanácsokat is adnak, de mit sem mondanak arról, hogy amúgy milyen érzés szülőnek lenni. Ez a regény számomra sokkal többet adott ezeknél. Viszont szó van benne családról, házasságról, barátságról és gyászról is. Jelen és múlt elfogadásáról és feldolgozásáról. Még arról is, hogy a britek milyen elképesztő mértékben képtelenek beszélni az érzéseikről – inkább írnak vagy olvasnak egy ilyen 450 oldalas regényt, csak ne kelljen feltárniuk lelkük mélységeit. De a dolog működik – én legalábbis jobban éreztem magam, miután elolvastam a Kockafiút, s nemcsak apai, de egyéb értelemben is.

 

Ebben persze közrejátszott Keith Stuart humora is. Emberünk a Nick Hornby-iskola követője (lásd még például: Tony Parsons, John O`Farrell stb.), mélyebb kérdésekről szórakoztató formában ír. Emellett a The Guardian videojáték-felelőse, akinek kisebbik fia autista, így aztán hiteles, amit írt. Még akkor is, ha a regényben olvasható nem a saját története, és vannak pontjai a sztorinak, amik erősen sablonosak. Kézenfekvő, sokszor látott fordulatok érkeznek egyre-másra, mégsem tudok értük haragudni, sem azért, hogy annyira megható és előre kitalálható a regény csúcspontja vagy épp befejezése. Nem, mert kellenek pozitív történetek, különösen olyan, amúgy nagyon is nehéz helyzetekről, sorsokról, amilyen mondjuk a legtöbb autistáé (és szüleiké).

 

A könyv magyar címe nem rossz, még ha a geekségre is utal, amely amúgy Alexben pont, hogy megvan, de az eredeti cím így hangzana: Blokkokból készült fiú. A blokkok a Minecraftban az építőelemek, tömbök, avagy kockák, de magyarul a blokk utalhat olyan berögzült, beállt, az energiaáramlást, a szociális érintkezést, miegyebeket blokkoló akadályokra is, amelyek érzésem szerint szintén megvannak az autistákban. Illetve megvannak azok mindenkiben, az autisták egyszerűen csak máshogy reagálnak rájuk. Még azt sem mondom, hogy több van bennük ilyenből, inkább csak jobban befordulnak tőlük, vagy tudom is én. Vagy, ahogy Alex fogalmaz: „az autizmus egyfajta intenzív, sűrített változata annak, amit mindannyian érzünk, a szorongásoknak, amelyeket valamennyien átélünk. Az a különbség, hogy mi, többiek mindezt tagadással és társas kapcsolatainkkal elrejtjük.”

 

S még egy idézet, amely nagyon tetszett: „az autizmus talán nem is gyengeség, nem orvosi probléma, hanem egy evolúciós stádium; önvédelmi célú távolságtartás a világegyetemtől és a kegyetlen bizonytalanságtól”.

 

Még hozzátenném a magam véleményét: néha úgy érzem, orvosi szempontból az autizmus spektrumzavar egyfajta joker, amit akkor dobnak be, ha nem tudnak mit kezdeni a delikvenssel, aki istenigazából nem beteg, nem fogyatékos, legfeljebb szociális értelemben, mert képtelen úgy működni, mint a normálisnak elkönyvelt embertársai. A társadalom pedig még ebben a mi felvilágosult nyugati demokráciánkban is képtelen elviselni a kívülállókat, a furcsákat, a másként működőket. Erről például kevéssé szól ez a regény, ennek ellenére segít az elfogadásban, a megértésben. Ahogy Alex fogalmaz: „Hadd mondjak el valamit, amit viszonylag hamar megtudtam az autizmusról. Tom Cruise és Dustin Hoffman 1988-as filmje, az Esőember NEM dokumentumfilm. Nem rendelkezik minden autista gyermek különös képességekkel.”

 

A fordításról szólnék még: Nagy Mónika Zsuzsanna szerintem remekül visszaadja Alex, minden terhei dacára is laza stílusát. Egyetlen ponton szisszentem fel: olyan nincs, hogy Blur-tiszteletzenekar. Tribute zenekarnak is lehet nevezni, vagy feldolgozás-zenekarnak, vagy, ha az illető zenekar már feloszlott, emlékzenekarnak. Egyébként soha rosszabb fordítást!