Főkép

Már korábban említettem, hogy Kazuo Ishiguro egy olyan író, akinek nyugodt szívvel oda lehetne adni a Nobel-díjat, mert nemcsak hihetetlenül magas szinten,  fajsúlyos témákat boncolgatva, ám mégis közérthetően alkot, de közben egy olyan szerző, akit az olvasók is igazán szeretnek és tisztelnek. Ezt így gondolta tavaly a svéd Akadémia is, hisz 2017-ben őt jutalmazták ezzel a kitüntetéssel, mielőtt az egész testület egy végeérhetetlen kabaréba fulladó botránysorozat után működésképtelenné nem vált. Én személy szerint ennek az elismerésnek azért is örültem, mert így biztossá vált, hogy az eddig kiadatlan Ishiguro-kötetek (szerencsére csak kettő nem volt eddig meg magyarul) hazánkban is megjelenjenek. A szerző első és eddig utolsó novelláskötete, a Noktürnök pedig, ahogy vártam, nem okozott csalódást.

 

Nemcsak a kötet címe, de a felépítése is zeneművet sugall. Öt egymáshoz igen-igen hasonló történetet kapunk, visszatérő motívumokkal, különböző variációkban előadva. Közös bennük az, hogy mindegyik elbeszélője vagy központi alakja egy olyan zenész vagy zenebarát, aki tökéletesen és megingathatatlanul meg van győződve önnön tehetségéről vagy éppen zsenialitásáról, ám az élete és zenei karrierje megrekedt, vagy esetleg el sem indult. A külvilág (egy-két kivételtől eltekintve) többnyire nem vesz róluk tudomást, és közben az idő – mint minden valamirevaló Ishiguro írásban – visszavonhatatlanul és végérvényesen múlik, hogy az elszalasztott pillanatok sose térjenek vissza, legfeljebb csak keserédes emlékként. Emellett rendkívül fontos szerepet kapnak az emberi kapcsolatok is (elsősorban párkapcsolatok nehézségei), és külön öröm, hogy az összes történet hasonló színvonalon íródott, ami nagy szó minden elbeszéléskötet esetén, így az olvasónak igazán kényelmes dolga lehet.

 

Az első sztoriban, „A táncdalénekes”-ben, egy valaha világszerte ismert, ám még mindig elég híres énekes egy őt igen tisztelő, kelet-európai kezdő utcazenésszel ad szerenádot meglehetősen hűvösen viselkedő feleségének, hogy végül persze kiderüljön a nem mindennapi indok a tetteik mögött. Az „Akár esik, akár fúj” egy látogatás története, amiben szebb napokat is látott, ám korábban igen közeli barátnak kellene ugyancsak nem mindennapi módon segítenie ismerősein. Mit mondjak, Ishiguro eddig nem éppen a humoros oldaláról volt ismert – még akkor sem, ha egyes korábbi köteteknél néha fanyar mosolyra is húzódott az ember szája –, de most nemcsak itt, de a címadó „Noktürn”-ben is (ami egy bizarr kívánság folyománya révén egymás mellé került öregedő tévés sztár és egy szintén nem fiatal, ugyanakkor még semmit el nem érő dzsesszzenész nem mindennapi kalandjairól szól) sziporkázik e téren, hisz olyan gegek ad elő, amin szinte lehetetlen nem nevetni.

 

Az eddig még nem említett két elbeszélés, a „Malverni dombvidék” és a „Csellisták” már jóval kevesebb humorral, ugyanakkor legalább ekkora emberismerettel szolgálnak, hisz bennük a japán születésű szerző olyan lágy ecsetvonásokkal képes megragadni néhány egymás mellé sodródott ember érzéseit, mozdulatait, tétovázásait, mint csak kevesen.

 

Bár az elején picit tartottam tőle, hogy az angol szerző írásmódja nem fog olyan tökéletesen működni az elbeszélésekben, mint a regényeiben, de azt kell mondjam, tévedtem. A Noktürnökben meg van minden, ami miatt Ishigurót szeretjük: a ragyogó emberismeret, a melankolikus hangulat, az idő feltartóztathatatlan múlásának megkapó ábrázolása, az elmosódó pasztellszínekkel megfestett angol tájak és az a pontosan felismerhető stílus, ami őt mindig is jellemezte. A Noktürnök egy ragyogó darab, és remélem, hogy nem kell sokat várni a szerző utolsó kiadatlan kötetére sem.