Főkép

A 2018-as Könyvfesztivál egyik legnagyobb meglepetését a Polar Könyvek újjáéledése, és a gondozásukban megjelent két kötet okozta. Tisztában vagyok vele, hogy nagy valószínűséggel ezek a regények sosem kerülnek fel a könyves eladási listák élére, de személy szerint fontosnak tartom őket, mert hiányt pótolnak, amikor a kortárs skandináv irodalmat elérhetővé teszik magyar nyelven.

 

Egy pillanatig sem volt kérdés számomra, hogy az áprilisi két könyv közül melyiket választom, hiszen évekkel korábban már olvastam a Betonéjszakát, és akkor nagyon tetszett. Olyan szépirodalomnak bizonyult, ami ellentétben sok más művel, nem az öncélúságot választotta jelmondatául, hanem az írott szöveg, a szikár mondatok révén bemutatott pár emberi sorsot – és ennyi, nincs didaktikus értelmezés, olvasó befolyásolás, csak a szöveg, a maga szépségében. Előzetesen valami hasonlót vártam, kevesebb komorsággal. Nos, Saisio alaposan meglepett, mert regénye tele van csodaszép bekezdésekkel, mondatokkal, sokkal irodalmibb, sokkal gyönyörűbb lett, mint reméltem.

 

„Nem tudom, azért sírok-e, mert a könyv egyszercsak véget ért, vagy azért, mert sikerült elolvasnom az egészet.

Vagy azért, mert már most tudom, hogy még sok könyvet fogok elolvasni.”

 

Elsőként azért dicsérem az írónőt, mert az a stílus, ahogyan megírta a Legkisebb közös többszöröst, nem csupán jó átgondolt, hanem az elsőtől az utolsó oldalig sikerült következetesen megvalósítania. Ahogyan váltogatja a nézőpontokat, ahogyan a történet narrátora, az öt-nyolc éves kislány egyes szám első személyben osztja meg velünk a családjával kapcsolatos eseményeket, vagy amikor ugyanő már felnőttként, anyaként számol be apja haláláról, vagy amikor mindezt külső szemlélőként igyekszik újraértelmezni, szépen kigondolt, többszörösen újraírt, folyamatosan formálódó, csiszolódó mondatokkal.

 

Ráadásul úgy ugrál az időben, mint egy éles bevetésen lévő nindzsa: nem törődve a kronologikus sorrenddel, a megbízhatatlan emlékeire támaszkodik. Mindez kiegészül a nagyszámú rokonság szerepeltetésével, bár van akinek csak pár bekezdés jut, míg a nagyapa és nagymama, no meg persze a szülők majd minden fejezetben központi helyet foglalnak el.

 

Nem tudom, ki mennyire emlékszik még a korai éveire, de pár gondolat vagy értetlenség túlságosan ismerős volt a kislány világra csodálkozásai közül, miként a nagyszülők fontosságát személyes tapasztalás alapján megerősítem. S bizony hozzá hasonlóan csodálkoztam rá annak idején saját rokonságom furcsa tagjaira – a mai napig nem értem, mi jó van abban, ha valaki zokniban mos lábat, illetve mélyen átérzem annak a bizarrságát, amikor kölnivel illatosított virágcsokor kerül az asztalra. Persze nagyon sok minden kimaradt az életemből (hála az égnek), így nem tudom milyen fogadtatásra talál az, ha egy kislány fiú akar lenni, miként a jó és a rossz közötti választás fontosságán sem morfondíroztam nyolcévesen.

 

Remek könyv, amit vétek rohamtempóban kiolvasni. Javaslom az apránként haladást, talán még a fejezetenként való adagolás sem célszerű – mert ez a könyv, látszólagos szellőssége dacára, a helyenként kurta mondatok ellenére bizony sűrű olvasmány, olyan, ami emlékezésre, múltidézésre késztet, felfedve hajdanvolt nyarak, a gyerekkor látszólag elfeledett emlékeit. És ezzel együtt a kor, az akkori világ is előtérbe tolakszik majd, hajdani felvonulások, iskolai ünnepek, kirándulások, ésatöbbi formájában.

 

A Legkisebb közös többszörös az első kötete Saisio önéletrajzi trilógiájának, remélem a többit is elolvashatom majd magyarul – szerintem legalább ekkora élményt okoznak majd.