Főkép

Ken Liu novelláskötete egy rendkívül felvillanyozó, változatos és izgalmas gyűjtemény, melyet a szellemiségében friss sci-fi/fantasy-re vágyókon kívül a valóságot néha mágikus elemekkel elegyítő szépirodalom rajongóinak is merek ajánlani.

 

Az 1976-ban Kínában született, ám 11 éves korában Amerikába költözött Liutól ez az első magyarul megjelenő kötet, noha van neki egy „selyempunk” epikus fantasy sorozata is, a Dandelion Dynasty, melynek első kötete (The Grace of Kings) anno elnyerte a legjobb első regénynek kiosztott Locus-díjat, és már a második kötet is megjelent, nem szólva a The Legends of Luke Skywalker című Star Wars regényről. (Plusz ő fordította kínaiból angolra Cixin Liu A Háromtest-probléma című regényét.) Mégis helyes döntésnek tartom az Agave részéről, hogy a novellagyűjteménnyel kezdik, s nem csak azért, mert jó pár itt szereplő írása kapott rangos díjakat.

 

A kötet 15 novellája mind más és más, még ha akadnak is hasonló témák. Ugyanakkor sokukban vannak aprócska utalások a többi írásra. Ez ad egyfajta olyan érzetet, mintha a novellafüzéren belül lenne egy búvópatak, amit alig-alig látni, mégis eljut valahonnan valahova. És ez azért jó, mert a novellák maguk is ilyenek: mindegyikben van rejtett jelentés, szimbolika, mind túlmutat azon, hogy van egy jó ötlet, egy csavar meg egy ütős befejezés, és kész is a frankó novella. Igen, ezek is kellenek hozzá, de Ken Liunál azt érzem, hogy pusztán csak azért, mert eszébe jutott valami izgi, még nem ír belőle novellát. Hasonló átgondoltság és mértéktartás jellemzi, mint Ted Chiangot, az Életed története és más novellák szintén kínai-amerikai szerzőjét.

 

Ahogy haladt előre a kötet, két dolgot tudtam leszűrni, mint általánosságot. Az egyik, hogy Ken Liu szereplői hiteles, valóságos benyomást keltenek. Számtalan sci-fi szerző, még a régi nagyok közül is, képtelen valódi jellemábrázolásra, Liu karakterei azonban, legyenek bár csupán néhány vonással felrajzolt mellékszereplők, igaziak. Nem annyira és olyan mélységben, mint Bradburynél, de akkor sem origami figurák, akik csak azért vannak ott, hogy a szerző eljátsszon velük. A legjobb példa erre épp a címadó novella, amiben pont, hogy papírfigurák is szerepelnek. Ez volt az első a díjak történetében, mely Nebula, Hugo és World Fantasy díjat is nyert, noha valójában szépirodalom, leheletnyi varázzsal megfűszerezve. És a szeretetről szól, és olyan tisztán, szépen, költőien, hitelesen, a giccset mégis elkerülve, ahogy nagyon kevés más írás.

 

A másik általánosság, hogy Ken Liut láthatóan nagyon érdekli a történelem, és annak is az emberi oldala. Számos novella valós történelmi eseményekről szól, mások pedig úgy vannak megírva, hogy elképzelt történelmi változásokra reflektálnak. Önmagában az is lenyűgözött volna, ha az általam oly kevéssé ismert távol-keleti történelem érdekes vagy megrázó eseményeiről olvashatok egy ilyen kiváló írótól, ám Liu sokkal mélyebbre ás dátumoknál és adatoknál. Valahogy úgy, mint David Mitchell a Szellemírókban. Liut nemcsak, hogy érdekli a kisember sorsa, de képes a lényegit megragadni novellaterjedelemben is, holott több olyan írása is van, amiből más nagyregényt írt volna. Képes átadni az érzéseket, a szenvedést, felfedni a mozgatóerőket. Sőt, nemcsak az egyes személyeknél, de akár népeknél is. Egészen döbbenetes például, hogy miközben a japánok világháborús bűntetteiről is ír, a „Mono no aware” című, Hugo-díjas sci-fi novellában épp a japán nemzeti karakternek, a fegyelmezettségnek, kitartásnak, önfeláldozásnak állít (ámbár fiktív) emléket.

 

Ez a novella 2013-ban született, ugyanakkor, amikor a Gravitáció című film, és érdekes megfigyelni a kettő közötti párhuzamokat. A „Hullámok” is űrsztori, de hasonló messzeségekbe visz, mint mondjuk a Csillagok között (Interstellar), épp csak két évvel korábban íródott, mint ahogy a film moziba került. Sci-fi még a kötetet nyitó „Bizonyos fajok könyvgyártási szokásai”, ami igazából csak ötlethalmozás (de nem csak egy ötlet!), ujjgyakorlat, s bár mókás, még nem mutatja meg, mire képes Liu. A „Tökéletes párosítás” már gyakorlatilag a holnap (bár 2012-ben jelent meg), és mindenkinek el kellene olvasnia, hogy kicsit képbe kerüljön, mi is történik velünk az internet kapcsán. Bár nyilván nem olyan újító, mint a Szép új világ vagy a Fahrenheit 451 voltak a maguk idejében, ám ugyanolyan súlyos.

 

A „Szimulákrum” szóról nekem már mindig Philip K. Dick fog eszembe jutni, és az alap hasonló is: egy tudós feltalálja azt a gépet, mellyel nem pusztán fényképet, de mozgó, beszélő, reagáló lenyomatát tudjuk megörökíteni valakinek az adott pillanatban. Ám Liu valójában arról ír, hogy helyes-e valakit (konkrétan itt: az egyik szülőnket), aki amúgy jó ember, és élete minden más területén megteszi, ami tőle telik, örökre elítélni egyetlen hibája, ballépése vagy akár alávaló szemétsége miatt. Súlyos és komoly kérdés ez, és nincs egyértelmű válasz, mert azt az olvasónak kell megadnia.

 

„A visszatérő vendég” igazából thriller, ámbár cyberpunk és noir elemekkel, de ebben is az emberi tényező a legizgalmasabb (és van, hogy elég brutális). A „Kognitív képességek breviáriuma” egyszerre emelt szintű tudományos fantasztikum, de közben egy szülő mesél benne a gyermekének. Igaz is, még egy általánosság, vagy legalábbis sűrűn visszatérő téma Liunál: szülő és gyermek kapcsolata! Hány SFF szerző van még, akinél ez ilyen fontos, és aki ilyen mélységben tudná ezt tárgyalni ilyen szűk terjedelemben?!

 

Ennyit a sci-firől. Ami a fantasyt és mágikus realizmust illeti:

Az „Állapotváltozás” egy elképesztő ötletre épül, mely önmagában is elvinné, de az, amiről szól (élni kellene) az, amitől igazán szíven üt.

A „Jó vadászatot!” a kínai legendákból merít, és akár Gaiman is írhatta volna, amennyiben arról is szól, mint vész ki a mágia a modern világból. De gondolatiságában messze többet nyújt, mint hogy egzotikus, lévén távol-keleti.

„A betűmágus”-ban mágikus realizmus van, kelet és nyugat összeütközése a kínai történelem újabb, általam alig ismert fejezetéből. Itt jelenik meg először, hogy Liu, ha úgy látja jónak, nem finomkodik, és erre nem készített fel a kötet addigi része. Megrázó.

A kisregénnyi hosszúságú „A világ ízei” megint csak Gaimanre emlékeztet, az Amerikai istenekre. Itt egy kínai istenségről olvashatunk – úgy mítoszi, mint az amerikai aranyláz idejében játszódó történelmi történetszállal.

„A Csendes-óceáni-alagút rövid története” lehetne akár sci-fi is, amennyiben Verne írta volna, itt inkább alternatív történelemnek számít, a 20. század elején játszódik, és Liu itt is az emberre, sorsára és kapcsolataira helyezi a hangsúlyt.

„A permester és a Majomkirály” a 17. századi kínai történelemből merít, s nincs híján a borzalmaknak, egyben előrevetíti a könyv utolsó, kisregénybe hajló írását (Aki lezárta a történelmet: Dokumentumfilm). Mely viszont a világháború iszonyatát mutatja be (még ha némi igen sajátos időutazós keretbe helyezve is – mely keretben Liu felvonultatja, hogy az emberek hányféleképpen tudnak reagálni a történelmet valóban meghatározó eseményekre…). A harbingi koncentrációs tábor az volt Kínának, mint Auschwitz-Birkenau Európának, amit a japánok ott elkövettek, arra nincsenek szavak – és Liu azt pedzegeti, hogy vajon felejtés és megbocsátás van-e, lehet-e.

 

Látható, hogy Ken Liu hajlamos költőien fogalmazni és filozofálni. Ám mint minden mással, ezekkel is mértéktartóan bánik a kötet egészét nézve. Meglehet, a szó akció-kaland értelmében nem minden novellája izgalmas, ám aki gondolkodó embernek vallja magát, az jó eséllyel talál majd itt olyan gyöngyszemet, amit szívesen nézegetne még sokáig.