Főkép

Legutóbb, Az elátkozottak háza kapcsán még úgy tekintettem a The Witcher képregénysorozatra, mint egyfajta „pótlék”: tökéletes arra, hogy az ember akár a játékok, akár a regények helyett betekintsen ebbe a különleges fantasy világba, emellett pedig remek szórakozás azoknak, akik két játék vagy regény között szeretnének újra elmerülni Geralt kalandjaiban. Ugyanakkor mióta elolvastam az első részt és most, hogy a másodikon is túl vagyok, folyton az jár a fejemben, hogy kár valamiféle kiegészítőként értékelni a képregényeket, ugyanis önállóan is simán megállják a helyüket – a Rókagyermek például nem csupán egy érdekes Witcher-történet, de egy érdekes dark fantasy történet is egyben.

 

Egy olyan dark fantasy kaland, melynek főszereplője egy Geralt nevű szörnyvadász és aktuális társa, a törp Addario. Novigradba utaznak egy hajón, pár gyanús alak társaságában, akikről nagyon hamar kiderül, hogy egy rókadémon után kutatnak. De vajon kiből lesz végül a vadász és kiből a préda? A rókadémonok mesterei az illúziókeltésnek, és Geralt már sejti, hogy a hajóút mégsem lesz olyan békés, mint amiben reménykedett...

 

Veszélyes mocsár, mindenhonnan előbukkanó szörnyek, illúziók és igazi gazemberek: a Rókagyermek akkor is igen izgalmas marad, ha eltekintünk a The Witcher-univerzumtól és kisebb „tartozékaitól” (mint hogy a főszereplő egy „vaják” és úgy használ mágiát, hogy mindenféle szavakat kiabál). Ezt főleg azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert szerintem Witcher-rajongókat nem kell különösebben biztatni arra, hogy belevágjanak ezekbe a képregényekbe, ellenben aki még nem mert a Vajákkal próbálkozni, annak kiváló „kapudrog” lehet Paul Tobin képregénysorozata, még az sem kell hozzá, hogy ismerje a háttérvilágot vagy a szereplőit, bőven elég, ha érdeklődik a fantasy képregények iránt.

 

Tobin az első részhez hasonlóan most is nagyon ügyesen építi fel a hangulatot: a kezdeti humorosabb, könnyedebb pillanatok folyamatosan eltűnnek a történetből, és helyüket a tragikusabb, sötétebb és halálosabb események veszik át. Fokozatosan csúszunk bele a rémálomszerű, egyre vadabb, egyre ijesztőbb stílusba, és elég hamar azon kapjunk magunkat, hogy azt számolgatjuk, vajon túléli-e valaki ezt a „kalandot”. A gyakori illúziók megadják az állandó bizonytalanság érzetét, semmi sem valószerű, noha mégis minden az – szépen lassan minket is hatalmába kerít a rókadémon, miközben olyan dolgok derülnek ki, hogy nem is tudjuk, tulajdonképpen kinek kellene szurkolni, ki is itt valójában a „szörny”...

 

Aki az első részben nem tudott megbarátkozni Joe Querio stílusával, az valószínűleg most sem lesz nagyon kibékülve vele. Továbbra is hozza a vázlatosnak tűnő, kidolgozatlan emberfigurákat, amit ugyan néhány jól eltalált háttérrel tud kompenzálni (főleg azokat a paneleket szerettem, ahol nincs ember, csak valamiféle táj vagy szörny), de összességében azért nem a grafikai megvalósítása miatt fogjuk megszeretni a The Witcher-képregénysorozatot. Bár azt én is készséggel elismerem, hogy a fejezetnyitó borítóképek nagyon szépek lettek, sokkal mutatósabbnak tűntek, mint az első részben.

 

Úgyhogy aki élvezte Az elátkozottak házát vagy még gondolkodik, hogy belevágjon-e Paul Tobin képregényeibe, azt csak biztatni tudom – szerintem nem fogja megbánni. Ráadásul egyelőre nem készült túl sok Witcher-képregény az amerikai Dark Horse Comics logója alatt – és elvileg idén legalább még egyet (Varjak bosszúja) olvashatunk magyarul –, így még az a veszély sem fenyegeti, hogy olyan soha véget nem érő sorozatba kezdene bele, mint mondjuk a Star Wars esetében.