Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Robert Jackson Bennett: Csodák városa

Hogy képes volt-e Bennett újra meglepetést okozni? Ó, igen, de még mennyire. Már a Pengék városa is érezhetően érzelemdúsabb volt, mint amire a kezdő kötet után számítani lehetett, de a Csodák városa még ahhoz képest is egy igen kegyetlen gyomros a gyanútlan olvasó számára. Bennett mintha teljesen levetkőzte volna a zárókötetre azt az álruhát, miszerint ő csak szórakoztatni akar egy okosan kigondolt urban fantasy világban, csupa nagyon okos és talpraesett szereplővel, fergeteges szópárbajokkal és mindenféle természetfelettivel vívott csatával. A harcok mindeddig megharcolhatóknak tűntek, bármilyen elborult helyzetre lehetett még sokkal elborultabb ötlettel reagálni és felülkerekedni mindenféle erőkön. De mi lesz akkor, ha a világ sötétségbe borul? Nem olyan könnyen múló sötétfeketébe, mint az éjfél, hanem a mindent elnyelő sötétségbe, amely a fény születése előtt uralta a világot?

 

Ezúttal Sigruddal tartunk, és ez erőteljesen rányomja a bélyegét a könyv hangulatára: hiába vagyunk a vurtyasztáni események után sok évvel, Sigrud vigasztalhatatlan lánya elvesztése után. Egyik napról a másikra éli mindennapjait favágóként, várva, hogy Shara egyszer újra felbukkanjon. Sajnos Ashara Komajdnak csak a halálhíre érkezik meg, méghozzá merénylet áldozata lesz, ezzel talán utoljára újra célt adva Sigrudnak: felkutatni és megfizetni a gyilkosoknak.

 

Már az alapján, amit az első történetben megtudhattunk a marcona északi hősről, sokak kedvencévé vált, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire mélyen belesüllyedhetünk majd lelkének legmélyebb és legsötétebb bugyraiba. A rendkívül depresszív hangulat csak kevéssé enyhül meg, mikor Sigrud újra munkába lendül és nyomozásba kezd – ahogyan visszatérnek a régi rutinos mozdulatok a Sharával közös kalandjaik idejéből, a megszokott profizmus viszi előre és a bosszú. Shara természetesen még halálában sem hagyja nyom nélkül a hozzá közel állókat, így Sigrud is hamarosan a merényletnél jóval bonyolultabb és megfoghatatlanabb rejtély kibogozása előtt találja magát.

 

Azon túl, hogy mindeközben Sigrud folyamatosan számot vet az életével, önmarcangoló módon saját felelősségének tekintve minden tragédiát, amely valaha érte, Bennett nem elégszik meg egyetlen ilyen horderejű témával: egy másik kérdéskör is jelentős szerepet kap a könyvben, mégpedig a hatalomé. Mennyi áldozat árán lehet hatalomhoz jutni, vagy éppen megtartani azt? Hogyan lehet felelősen hatalmasnak lenni, meddig lehet elmenni gyakorlatilag korlátlan lehetőségek esetén? Hogyan és mi alapján lehet ilyen helyzetben egyáltalán döntést hozni? Hiába nem újdonság a téma, de elvitathatatlan helye van ebben a világban, ahol legyen szó akár politikai hatalomról, akár isteni eredetű erőről, amely sokakat megkísért, hiszen újra és újra bebizonyosodik, hogy még egyáltalán nem vesztek ki a csodák a világból – és aki hatalomra vágyik, miért ne rögtön isteni eredetű hatalmat szerezzen magának?

 

A veszteségek egyre csak nőnek, az áldozatok száma sem elég még, teljes a reménytelenség. Még csak azt sem lehet kijelenteni, hogy valamiféle halvány reménysugár hajtja a végkifejlet felé hőseinket, sokkal inkább az elkeseredett ragaszkodás ahhoz, hogy az utolsó leheletükig harcoljanak egy eleve elvesztettnek ítélt háborúban. Egyre kevesebb a frappáns replika, miközben egyre több a vallomás, a számvetés, a számonkérés. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a regény bizony kifacsar, összetör, és keményen megdolgoztatja az olvasót. Az események hiába pörögnek a korábban megszokott sebességgel, valahogy minden súlyosabb, hiába adódik időközben pár rövidebb pihenő, és hiába akad valamiféle feloldás a lezárásban. A Csodák városa megvisel, de Bennett ebben is zseniális, csak hagyni kell magunknak időt az olvasottak feldolgozására, mert ez bizony egy piszok erős és jól felépített trilógia, ami megérdemli a rászánt időt. Ezek után viszont már nagyon nehéz lesz elvárások nélkül nekivágni a következő Bennett-műnek, de nem aggódom, csak rettenetesen kíváncsi vagyok, mi jön majd ezután.


Vörös Eszter - 2018. május 17.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!