Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Guillermo del Toro – Daniel Kraus: A víz érintése

Különös élmény, amikor az adaptált művet és az adaptációt ugyanaz a művész jegyzi; a különböző művészi eszközök más és más vetületét adják ugyanannak a történetnek. Van, amikor ez kifejezetten jól sikerül (gondolok itt a Rosencrantz és Guildenster halottra, A herceg menyasszonyára vagy Az utolsó egyszarvúra), de kíváncsi voltam, hogy A víz érintésénél is sikerül-e a mutatvány. Szigorúan véve persze nem ugyanarról van szó – Guillermo del Toro és Daniel Kraus közösen találták ki a történetet, de egy ponton ki-ki a saját adaptációjával kezdett el foglalkozni: del Toro megalkotta a filmet, Kraus pedig befejezte e regényt, aminek az alapját bevallása szerint tizenöt éves kora óta dédelgette.

Talán igazságtalan ez A víz érintése című könyvvel szemben; hiszen önmagában olvasva is kerek; de nehezen lehántható róla az a réteg, amit a film képvisel. Én előbb láttam a filmet, mint ahogy a könyvet olvastam volna, és ez megnehezítette az ösztönös olvasást; minduntalan ellenőriztem magamat, hogy a szöveg nyomán felsejlő képeket a film emlékei hívják-e életre, vagy a saját fantáziám szülte őket. Ettől azonban szellemképes lett az olvasás, mintha túl erős szemüveget tettem volna fel; zavart.

Pedig ha csak a könyvet nézem, ügyes, szórakoztató fantasyregény, amelyik szépen ellavírozik a legendák adaptációi között. Az idegen lény és a nő szerelme több évezredes toposz, amit számos formában láttunk már, és a kifordított A kis hableány történet is azt mutatja, hogy az alkotók értik és ismerik a mítoszok erejét és építenek is rájuk. Lehetett volna persze több – stilárisan a regény megmarad a könnyű befogadhatóság szintjén, nem ás mélyre, nem erősít a szövegben szimbólumokat, a jelenetekbe elrejtett párhuzamok meg a dísztelen prózába öntve talán még kevesebbet is adnak, mint filmbeli párjaik. Ez a tündérmese arra épít, hogy láttunk már más tündérmeséket, tudjuk, mit várhatunk. A szerelem kibontakozásán nem vezet végig kézenfogva, hanem ránk hagyja, higgyük el, hogy az érzelmek beteljesülnek, mert hiszen így szokott történni. Sajnáltam ezt, azt vártam volna, hogy a könyv többen adjon, mint amennyit én a közös kulturális örökségből merítve hozzá tudok képzelni.

A történet ismerős elemekből épül fel. A lényt elfogja és kísérleteknek veti alá az amerikai hadsereg. Mivel a történet a hidegháború idején játszódik, egy orosz kém is belekeveredik az eseményekbe, pozitív ellenpárjaként a könyv fekete festékkel megfestett gazemberének, Stricklandnek, aki egyszerre gyűlöli a lényt és saját magát (és így az egész világot is). A néma és árva takarítónőn, Elizán múlik, hogy megmenti-e a lényt a laborból, és hogy maga mellé tud-e állítani annyi igaz embert, hogy véghez tudja vinni a bravúrt.

Eliza a társadalom peremén él, saját álmaival megtöltött zugában, és teljességében csak egy másik faj utolsó egyede, egy amazonasi lény képes meglátni, mint ahogy Eliza is meglátja benne az érző férfit. De vajon az olvasó is látja-e? Tovább tud-e lépni az egyszerű együttérzés szintjén és követni tudja-e Elizát a szerelembe? Én, bevallom, nem tudtam, és az író cserbenhagyott ezzel az igényemmel, amitől a történet számomra erőltetetté, hiányossá vált. Szívesen láttam volna olyan gondolatokat, emlékeket, amelyek a filmben nem lettek volna visszaadhatóak, Eliza múltjáról, a lényről, akinek el kellett volna hitetnie velem, hogy bár másként kommunikál, mindazonáltal intelligenciában méltó párja Elizának.

Amiben a regény viszont brillírozik, az a mellékszereplők története. Giles, az elkallódott, meleg reklámfestő küzdelme az öregséggel, a visszautasítással, a magánnyal nagyobb teret kap, mint a filmben, és a legemberibb pillanatokat neki köszönhetjük. A másik meglepetés Lainie, Strickland felesége, aki a filmben csak a tökéletes amerikai háziasszonyként szerepelt, a könyv viszont igazságot szolgáltat neki: látjuk őt gyerekekkel magára hagyott nőként, aki nem tud mit kezdeni dzsungelből visszatért és agresszívvá vált férjével, aztán titokban munkát vállaló, magára találó asszonyként, aki úgy erősödik a regény folyamán, ahogyan a férje egyre inkább csúszik lefelé. Lainie útja tökéletes párja Elizáénak: mindketten ráeszmélnek arra, hogy többek, mint amit korábban hittek magukról, és kivirágoznak. Míg Elizának ehhez a lény szerelme kellett, Lainie önerőből jut el arra a pontra, hogy saját, önálló életet kezdjen. Így vagy úgy, de a regény szinte valamennyi fontosabb szereplője kilógó, peremre szorult ember: még a hatalmat képviselő Strickland is csak egy rettegő, szorongó senki, aki kényszerpályán mozog. Egyesek közülük megtalálják a kiutat (egymásban vagy önmagukban), aki pedig nem, az méltán elbukik.

A víz érintése regény nem a filmre épül, hanem azonos vázlatból kibontott, önálló történet, még ha párbeszédek és jelenetek vissza is köszönnek (olykor szó szerint). Az egyik inkább szerelmes történet. A másik inkább a kiteljesedés meséje. Hogy a néző illetve az olvasó melyikben melyiket látja meg inkább, az leginkább tőle függ.


Kleinheincz Csilla - 2018. május 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Daniel Kraus)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!