Főkép

Régen olvastam Håkan Nesser krimit, ami azt eredményezte, hogy elszoktam a stílusától, és így aztán beletelt némi időbe, mire ráhangolódtam a sorozat hatodik kötetére. Bár ha jobban belegondolok, akkor az eddigi főszereplő, Van Veeteren visszavonulása lehet az oka mindennek, elvégre eddig ő volt az ész a nyomozócsoportban, de sokévnyi szolgálat után besokallt, és inkább antikváriusként forgatja a régi könyveket, igyekezvén minél gyorsabban elfeledni azt a számtalan gyilkossági esetet, amihez köze volt. Van ez így.

 

„A villamos szinte teljesen üres volt ezen az istentől elhagyott vasárnap reggelen, és Jung, miközben ide-oda rázódott az összekarcolt ülésen, két pezsgőtablettát próbált betuszkolni a dobozos kólába, amelyet a rendőrség büféjében vett. A kísérlet riasztó eredménnyel járt. Az erőteljes habképződés miatt kénytelen volt a lehető leggyorsabban meginni az italt. Így is keletkezett néhány folt a nadrágján és a kabátján, amivel ferde pillantásokra késztetett két, néhány üléssel hátrébbról illedelmesen figyelő női szempárt. A hozzájuk tartozó hölgyek valószínűleg a templomba tartottak, hogy befogadják a mindenki másnál jobban kiérdemelt isteni kegyelmet. Afféle tisztességben megőszült hölgyek voltak.”

 

Amikor megtörténik a krimikben nélkülözhetetlen kezdő gyilkosság, az olvasó azt várja, hogy most aztán beindul a rendőri gépezet, és ha mást nem is, de egy jól megszervezett nyomozást követhetünk közvetlen közelről. Ebből a szempontból nem ért csalódás, mert a rendőrök valóban nekilátnak az ilyenkor szokásos körök lefutásának (család, szomszédok, barátok, ellenségek) – csak éppen a lelkesedés hiányzik belőlük. Azt nem derült ki számomra, hogy mindez az esős idő miatt van, amikor az embernek az utcára kimenni sincs kedve, nemhogy vadidegen lépcsőházak vadidegen lakóit faggatni a gyilkosság éjszakájának történéseiről. A szereplők szemlátomást unják a nyomozást, kis túlzással jobban érdekli őket a magánéletük, mint az elkövető kézre kerítése. Ilyen is van.

 

Mindez persze cseppet sem szokatlan a skandináv krimikben, sőt, az egyik fő jellegzetessége: a bűnüldöző szervek tagjainak van élete a munkán kívül, és ez kellő teret kap a történetben. A másik, hogy a jelen bűnének oka a múltban keresendő. Többnyire ez tényleg így van.

 

Miként azon sem csodálkozom, hogy a gyilkos helyett a rendőrség munkáját követjük, amit ebben az esetben a kiábrándító jelzővel illethetek. Finomabban fogalmazva eredménytelen hetek következnek. Nyom nincs, indíték nincs, még egy vaczak gyanúsítottra sem futja – bármerre indulnak, próbálkoznak különféle ötletekkel, nincs eredménye. Ami egyébként teljesen életszerű, hiszen a valóságban azért a bűntények egy része felderítetlen marad, miért lenne ez másként a krimikben?

 

A hihetőséget csak fokozza, hogy igazából főszereplő nélkül maradunk. Ezt a pozíciót Van Veeteren távozása után senki nem akarja, és a helyettesítésével próbálkozó Münster pedig nem tudja betölteni. Nincsenek szellemes mondatai, a magánélete romokban, a kötet felénél felesége helyett az egyik kolléganőjéről fantáziál – vagyis teljesen hétköznapi figura. Na pont ez a hétköznapiság, életszerűség az, ami Nesser könyvének legnagyobb erénye. Nincs szuperokos hekus, pofozkodás, autós üldözés, csak munkájukba perpillanat belefásult embereket látunk, akik teszik a dolgukat, és igyekeznek a legtöbbet kihozni az életből.

 

A befejezés nekem meglepetésszerűen hatott, bár olvastam olyan véleményeket, hogy ez bizony erősen kiszámítható volt. Lehetséges, de én azért örülök, hogy megannyi krimi elolvasása után még mindig meglepnek az írók.