Főkép

2007, vagyis az Ondrok gödre megjelenése óta a szemünk láttára született meg a magyar irodalom történetének egyik legfontosabb trilógiája, Az álom anyaga / A rög gyermekei, melynek zárókötete, az Ókontri alighanem az idei év legfontosabb magyar megjelenéseinek egyike lesz, hisz egy olyan témát dolgoz fel (a jobb élet reményében egy idegen országba, Amerikába, szakadt, majd onnan visszatérő magyarok életét), amihez korábban csak igen ritkán mertek nyúlni, és ami a napjainkban is épp olyan aktuális, mint volt fél-egy-másfél évszázaddal korábban. Nem árulok zsákbamacskát, már az elején elárulom, hogy Oravecz Imre hozta ugyanazt a színvonalat, azt a pontosságot, átgondoltságot, és azt a tökéletesen felismerhető nyelvezetet, mint a korábbi két kötetében.

 

A történet nagyjából ott folytatódik, ahol a Kaliforniai fürjnél abbamaradt. Az Árvai-család továbbra is nagy nehézségek közepette próbál földművesként boldogulni Amerikában – ami ugyanúgy egy új otthon reménye, mint a hátrahagyott régi világ keserű pótléka –, és az alapkonfliktus tekintetében hamar újraéled az első kötet. A fiú ezúttal is összekülönbözik az apjával, és hogy a maga ura lehessen, és önállóan földet szerezhessen, neki is át kell kelnie az óceánon, csak éppen ellentétes irányba, a világválság sújtotta Kaliforniából a világháború felé sodródó Ókontriba, vagyis vissza Magyarországra.

 

Oravecz Imre ugyanazt a lassú, leíró, realista szemléletű építkezést állítja középpontba, mint korábban, és ezzel a vállalt monotóniával, néhol eseménytelenséggel és unalommal tudja talán a legtisztábban bemutatni a korabeli életet (ám korántsem csak a jó dolgokat középpontba állítva, hanem bőségesen foglalkozik ennek az életmódnak a nehézségeivel is), hogy az időnként bekövetkező váratlan események akkorát üssenek, mint csak nagyon kevés más alkotó esetében. Emellett úgy képes mesélni erről a mára tökéletesen eltűnt világról, hogy közben beiktathat önmagukban is megálló történeteket, epizódokat, kitérhet a korszak aktuális politikai kérdéseire, vagy a Szajla völgyébe is beszüremkedő történelem mocskára, hogy azt érezzük, ez nem egy könyv, nem egy történet, hanem ez volt maga a valóság a Nagy Gazdasági Válságtól egészen 1956-ig.

 

Külön kiemelném, hogy ez a regény különösképpen reflektál Oravecz Imre költői főművére, a Halászóemberre is – ami nem mellékesen szerintem az egyik legragyogóbb verseskötet, amit valaha írtak hazánkban. Nemcsak egyes szereplőit, hanem konkrétan egész verseit, eseménysorait veszi át a mostani regénybe, melyek azonban zökkenőmentesen illeszkednek a cselekménybe, nem lógnak ki, nem tekinthetők posztmodern gesztusnak sem, hanem így nyer tökéletesen értelmet a húsz évvel ezelőtti alcím: Töredékek egy faluregényhez.

 

És ezen kívül érezhetően ez a legszemélyesebb is a trilógia darabjai közül, mert nemcsak a szerző édesapja jelenik meg a Kanadából kényszerűségből hazatérő Imre-Henry alakjában, de ő maga is felismerhető a világháború alatt született kisfiú, Jancsika képében. Ugyanis az itt leírt események zöméről már Orevecznek is lehetnek emlékei, mert azok jelentős része már az ő életében történtek, ráadásul egyes történetek beazonosíthatóan önéletrajzi jellegűek.

 

Azt hiszem, hogy azoknak, akik ismerték és szerették a trilógia korábbi darabjait, nem mondok újat: Oravecz Imre az Ókontrival is beírta magát a magyar irodalom legfényesebb lapjaira, mert most is egy olyan precíz, átgondolt és ízig-vérig átérzett alkotással van dolgunk, mint csak nagyon keveseknél. A kivándorlás-bevándorlás téma most is aktuális, és, azt hiszem, még senkinél nem olvastam drámaibb leírást arról, hogyan számolták fel a kommunisták egyszer és mindenkorra ezt a föld szeretetére, a gazdálkodásra és a munkára épülő életmódot, amely több évszázadon keresztül a magyar ember sajátja volt. Bár a hírek szerint nem lesz folytatása az Árvai-család történetének, de én azért bízom benne, hogy még megörvendeztet minket a szerző ilyen nívós kötetekkel a későbbiekben is. Jó egészséget Önnek!