Főkép

A befejezéséhez érkezett a Darth Vader képregénysorozat. Hirtelen nem találtam arról információt, hogy eredetileg is csak huszonöt részre tervezték, vagy útközben döntöttek úgy, hogy ideje abbahagyni – mindenesetre szerintem a koncepcióban (Vader, Aphra és a droidok) jóval több rejlett annál, mint aminek most lényegében csak a felszínét kapargattuk. Ugyanakkor mégis kettős a dolog, hiszen a cselekményt viszont kár lett volna ennél tovább húzni, annak tényleg véget kellett érni mostanra. Újfent olyan érzés kerülgetett, mint amiről legutóbb meséltem: mintha Kieron Gillen alól kifogyott volna a történet és a karakter, mintha már nem tudott volna mit hozzárakni az eredetileg ígéretesnek és izgalmasnak ígérkező sorozathoz.

 

Persze a zárást abszolút tisztességesen végigvezényelte. Összeérnek az eddig sokfelé lógó szálak, Vader, az Uralkodó, Aphra és Cylo (illetve a teremtményei, már aki megmaradt mostanra) sorsa egy utolsó nagy esemény során tisztázódik, előállítva egy olyan helyzetet, ahonnan akár folytatni is lehet (mint ahogy az megtörténik a Doctor Aphra, illetve Darth Vader: Dark Lord of the Sith képregénysorozatokban), de azt sem éreztük volna nagy problémának, ha többet nem kerülnek elő egyes figurák. Nincs hiányérzetem, maximum olyan téren, hogy Gillen ezúttal sem tudott igazán meglepni: ismerjük már annyira a szereplők gondolkodását, hogy tényleg valami eredetit és újat kelljen ehhez mutatnia, de most mintha nem is nagyon törekedett volna rá. Korrekt lezárásnak tűnik tehát A játszmák vége, de nem biztos, hogy érdemes ennél többre számítani.

 

Pedig az elején még jóval többet vártam ettől a sorozattól. Az első két kötetben nem egy katartikus pillanatot szállított a Vader sorozat (akkor még kifejezetten erősebbnek éreztem a sima Star Wars sorozatnál), különösen annak kapcsán, ahogy megismerjük, milyen is lehet „Vadernek lenni” az első Halálcsillag felrobbantása után. Milyen lehet szembesülni azzal, hogy az eddig hűségesen szolgált Uralkodó már újabb tanítványokat keres; milyen lehet megélni azt, hogy az ügyes pilóta, aki olyan sok bosszúságot okozott, és gyakorlatilag felesküdtél arra, hogy megölöd, nem más, mint a halottnak hitt fiad. Ez a fajta nagyon erős érzelmi feszültség az első pillanattól kezdve ott vibrált a lapokon, de egy idő után mintha túlságosan felváltotta volna az akció, mintha Gillen sem érezte volna mindig olyan fontosnak, hogy erről is meséljen.

 

Lehet, hogy csak én nem érzem mostanra az író törekvéseit, mert azért A játszmák végében is nagyon erős lehetne az a blokk, amikor Vader a saját „gép vagy ember vagyok” dilemmájával szembesül, de nekem mégsem hatott igazán. A visszaemlékezés pedig tényleg működhetett volna, csak valahogy céltalannak és fókuszálatlannak tűnt, ráadásul pont egy egyébként sem túl izgalmasan felvezetett akciójelenetbe ékelődik, ami így különösen kizökkent. De hogy valamit pozitívan is kiemeljek, Vader és az Uralkodó párbeszéde végre pont az volt, amire vártam: realista, de mégis annyira lemondással és fáradt beletörődéssel teli, ami új színt ad az egész történethez.

 

A játszmák vége további érdekessége, hogy két számban is találhatunk extra tartalmat. Egyrészt elkísérjük kedvenc vérszomjas droidjainkat egy szerelőhöz, ami tulajdonképpen a várt befejezésbe torkollik, de mégis szórakoztatott a maga kis egyszerű módján (plusz Mike Norton élesebb, keményebb vonalai jobban tetszenek, mint Salvador Larroca digitálisabb hatású rajzai). Másrészt pedig amolyan függelékként ellátogatunk a Tatuinra, néhány, gyakorlatilag párbeszéd nélküli oldal erejéig – ez a történet is inkább amolyan érdekességként hatott, de legalább Max Fiumara képei itt is adtak elég néznivalót.

 

Nem vagyok tehát annyira lenyűgözve a Vader képregénysorozat négy kötetétől, mint abban reménykedtem mondjuk az első után, de bízok benne, hogy majd a két spinoff-szerű folytatása kárpótolni fog. Ettől függetlenül persze senkinek nem szeretném elvenni a kedvét, hiszen bőven megéri az olvasást, ha az embert érdekli a Star Wars univerzumának ez a része. Akciódús, humorban és Vaderben gazdag képregényeket kaptunk, ami ráadásul a sima Star Wars képregényekkel együtt valami még komplexebbé áll össze, úgyhogy már csak ezért is érdemes lehet belenézni. Ha minden igaz, a Szukits Könyvkiadó ezek után természetesen nem áll le, és 2018-ban érkeznek az újabb sorozatok – ha azokat is ilyen szimpatikus gyorsasággal jelentetik meg, nagyon hamar utolérjük az eredeti kiadást.