Főkép

Biztos sokan vannak, akik thrillerként olvassák ezt a könyvet, és kellemesen borzonganak közben, de bevallom, én nem tartozom közéjük. Minden próbálkozás és kísérlet ellenére nem tartom izgalmasabb történetnek A sátán kutyájánál – ami azért nem egy mai darab. A borzongás hiányán hamar túltettem magam – ennek okáról később –, viszont sajnáltam azokat a lehetőségeket, amelyeket a szerző nem használt ki: gondolok az apa karakterének jobb kidolgozására, a főszereplő szociális kapcsolatépítésének nehézségeire, egyáltalán az asszimiláció, a beilleszkedés problémáira.

 

De mielőtt félre érthető lennék, sietek leszögezni, hogy ez egy fantasztikusan jó regény – csak nem thriller. Sokkal inkább a legjobb amerikai elbeszélő hagyományok folytatója, olyan példaképek nyomában halad, mint Ernest Hemingway, Jack London vagy William Faulkner. A kötet nagyobbik részében gyakorlatilag nem történik más, mint a címszereplővé kinevezett Helena mesél nekünk gyerekkoráról, jelenlegi életéről. Ebben elsőre hallásra nincs semmi izgalmas, viszont ahogyan Karen Dionne megoldja a feladatot, az alapján úgy gondolom, hogy bármelyikünk életét lebilincselő módon tudná megírni, minden túlzás vagy karikírozás nélkül. Persze Helene sorsa sok mindennek mondható, csak hétköznapinak nem.

 

Különleges, hiszen anyját elrabolták, ő már a civilizáción kívül született és nevelkedett, ilyen alapon ő lehetett volna a farkasok által felnevelt csecsemő, vagyis inkább nomád őslakos, akinek életét se a körzeti orvos, sem a tömegközlekedés, sem az elektromos áram nem befolyásolta. Mivel mindent az ő szemszögéből ismerünk meg, a legtöbb dolog, amivel gyerekkorában találkozott, az teljesen természetes, hiszen nem látott más példát, se családra, se életmódra. Itt lép működésbe az előbb említett varázslat, egyszerűen muszáj végighallgatnunk azokat az emlékeket, amelyeket Helena oszt meg velünk, mert úgy szövi a szót, úgy sorjáznak egymás után az emlékek, hogy egyszerűen képtelenség letenni a könyvet.

 

Fejlődésregény – persze az is van benne, de a hangsúly nem ezen van, nem azért mesél nekünk, hogy eljussunk valahonnan valahová, miként direktben megfogalmazott erkölcsi mondanivalóval sem traktál bennünket. Azon persze elgondolkodhatunk, hogy milyen következményei lehetnek a kényszerű beilleszkedésnek, egyáltalán mit tudunk kezdeni egy másként gondolkodó, a dolgokat tőlünk eltérően látó idegennel? Valamint azon, milyen meghatározóak a gyerekkorban látott viselkedésminták, a szerető vagy veszekedő család, a mindennapi betevőt kemény munkával vagy másokon való élősködéssel megkereső szülők.

 

Az esetleges látszat ellenére Helena határozott karakter, akinek mindenki másnál nagyobb esélye van a túlélésre télvíz idején, és aki talált megoldást arra, hogy miként legyen része a társadalomnak, de közben megmaradjon a szabadsága, függetlensége. Aki se nem tagadja, se nem dicsekszik múltjával, és amikor mi megismerjük, már nincsenek pszichés problémái. Az indián és viking felmenőkkel rendelkező nő apjához fűződő viszonya bonyolult, helyenként úgy éreztem, nem mond el mindent, ami foglalkoztatja. De talán jobb is így, nem árt, ha az embernek vannak titkai, miként azt sem szabad elfelednünk, milyen volt a gyerekkorunk, a világ, amelyik azóta már eltűnt, átalakult körülöttünk.

 

A lápkirály leánya egy remek, gyönyörűen megírt könyv, csak ne thrillerként vegyük a kezünkbe, hanem olyan meseként, amely kényelmes tempóban halad, és olyan lazán kezeli az időt, ahogyan a sikkasztó a közös vagyont. A történet helyett inkább az emlékek, az ember, a családon belüli viszonyok kerülnek előtérbe, mindezt egyszerűen, minden felesleges sallangtól, érzelgéstől mentesen. Ha ez a kötet a Magvetőnél vagy az Európánál jelent volna meg, akkor már mindenki arról írna, milyen különleges szépirodalom került a karácsonyfa alá.