Főkép

Egy sokszorosan díjazott macedón szerző billentyűzetéből származó posztmodern regény (bocsánat, regényvázlat). Kell még valami? Hogy miről szól? Egy kedves ismerősöm, aki nem szeret bonyolult dolgokat elmagyarázni, erre a kérdésre minden bizonnyal csak annyit válaszolna, hogy „igen”. Venko Andonovszki Boszorkány című bestsellerének ugyanis annyi rétege, jelentése és mondanivalója van, hogy egy olvasás mindenképpen kevés ahhoz, hogy valamennyit feltárjuk. Ízelítőnek álljon itt néhány a feldolgozott témák közül.

 

„Európában a X. és XVIII. század között mintegy negyed-fél millió nő szenvedett máglyahalált: azzal vádolták őket, hogy boszorkányok, szövetséget kötöttek az ördöggel és szexuális kapcsolatba léptek vele. A panasztevő leggyakrabban maga a férj volt. Az emberiség történetének egyik legnagyobb népirtása ez, amelyet a férfinem követett el a nők ellen, s amelyről máig nem akaródzik beszélni senkinek.”

 

Ezzel a felütéssel kezdődik a könyv, ami már csak azért is hasznos, mert az olvasó rögtön tudja, hogy akarja-e olvasni vagy sem. Így kezdi Vendonovszki, előránt egy témát, amiről az ember gimnáziumi tanulmányai után azt hiszi (tisztelet a kivételnek), hogy Európa már a középkor végén leszámolt vele: a boszorkányüldözést. Pedig nem, Európa utolsó boszorkánypere még csak nem is a 18. században zajlott, hanem a második világháború után, Nagy-Britanniában (amikor azért már a tömegek számára is elég egyértelmű volt, hogy boszorkányok nincsenek). Olvasóként végigkövethetjük egy boszorkányper menetét, és az író nem ad feloldozást az egyház számára: nemcsak a „boszorkány” kerül bemutatásra, hanem a korban használatos kínzóeszközök és az idézőjelesen pártatlan bírák is. Csak erős idegzetűeknek!

 

A boszorkányperek köré pedig olyan finoman összekapcsolva sikerült felhúzni az egyébként meglehetősen szerteágazó témákat (mint például a szerelem és a vágy, a pornográfia, Isten és az ördög kapcsolata, az olvasó és író kapcsolata a modern időkben, az intertextualitás vagy éppen a halál), hogy nehéz megfogni azt, hogy miről is érdemes egyáltalán beszélni a könyv kapcsán. Vendonovszki könnyedén nyúl olyan tabunak számító témákhoz, mint a pornográfia (és annak eredete) vagy olyan megosztó kérdésekhez, mint Isten kapcsolata a teremtett világgal és az ördöggel magával. Ezt a könyvet nem lehet rohanás közben, a buszon két megálló között, oldalról oldalra olvasgatni. A Boszorkány megköveteli az olvasó teljes figyelmét és koncentrációját, a teljes bevonódást – cserébe viszont egy egészen elképesztő élményt nyújt.

 

Mert nem ám csak a boszorkányperekről van szó 450 oldalon keresztül! A cselekmény két szálon játszódik. Az elsőről már esett szó: az időpont a 17. század eleje, a helyszín Zágráb, a két főszereplő pedig egy Párizsból küldött angyali doktor, akit a helyi inkvizíció megsegítésére rendeltek oda, illetve egy fiatal macedón nő, akit a férje jelentett fel, boszorkánysággal vádolva. A másik szál pedig itt és most játszódik, főszereplő az író és az olvasó, aki kezébe merészelte venni ezt a regényvázlatot, önelégülten azt gondolva, hogy neki bárhová be szabad kukkantania. Még a készülő regény jegyzetei közé, az író e-mailjeibe és máshova írt novelláiba is…

 

Ahogy korábban is írtam: van ebben a regényben (bocsánat, regényvázlatban) sok minden, amire oda kell figyelni. Van a felszínen egy századokon átívelő történet (vagy mégsem?), amelyből kiderül, hogy vajon a szerelem tényleg mindent legyőz-e. Vannak egymással párhuzamosan futó eseménysorok, amik aztán valahogy mégis összetalálkoznak. Van rengeteg érzelmi hullámvasút. Van dobálózás a szövegek helyszínei és szereplői között, és rengeteg interakció az (elképzelt) író és az (elképzelt) olvasó között. És ha az ember már éppen elkezdett fuldokolni a nagy kérdések, boszorkánykínzások és értetlenséggel teli visszalapozások között, akkor a felszínen megint van egy jó adag motivációs vagy legalábbis elgondolkodtató idézet, amiket fel lehet írni. Vagy vitatkozni rajtuk, ha úgy alakul.