Főkép

Ritkán fordul elő nálam, hogy egy eladdig tökéletesen ismeretlen könyv fülszövegének elolvasása után azonnal azt érezzem, hogy „ez a kötet kell nekem”, de az igen egzotikus című, A fűkunyhóból esetében ez volt a helyzet. Fogalmam sem volt, hogy ki az a Yasutane, ki az a Chomei és ki az a Bunting, de abban biztos voltam, hogy nem mindennapi élmény lehet három különböző nyelven alkotó, egymástól időben és térben igen távol élő író egyazon tőből fakadó szövegeit egymás után elolvasni. Hát, nem tévedtem…

 

Az első mű Yoshishige no Yasutane ecsetjéből származik, és a Chiteki, avagy Feljegyzések egy tóparti pavilonból címet viseli. A megszállott japán irodalombarátok szűk körét leszámítva valószínűleg mindenkinek ugyanolyan ismeretlen ez a mandarin nyelven alkotó japán író, mint számomra volt. Ebben a rövid, esszészerű feljegyzésében elsősorban a 10. század végi Császárváros (Heian-kyo) és a konfucionista hagyományokhoz mereven ragaszkodó lakói életét írja le. A többek között írnokként tevékenykedő szerző megpróbál valamiféle egyensúlyi állapotot találni a rendkívül merev és beszabályozott hivatalnoklét, valamint a lemondást hirdető buddhizmus között, miközben szerény kis házába húzódva figyeli a rohanó életet.

 

A második szöveg egyértelműen a vékonyka kötet csúcspontja. A Hoyoki, vagyis a Feljegyzések a tízszer tíz lábnyi kunyhóból a szintén japán Kamo no Chomei 1212-ben keletkezett alkotása. Ez a korszak a szigetország történelmének egyik legvéresebb időszaka, amelyben hosszas harcok után már a szamurájok váltak az uralkodó renddé, és amelyben az emberi világ törékeny volta még hangsúlyosabban mutatkozott meg, mint valaha. Chomei eredetileg szintén hivatalnoknak készült, de ezt a pályát hamar feladta, és előbb író, majd remete vált belőle.

 

Az ő szövege ugyanúgy a Császárváros leírásával indul, mint Yasutanéé, azzal a különbséggel, hogy nála ez a leírás gigantikus méretű pusztítások monoton felsorolása. A várost gyors egymásutánban tűzvész, forgószél, áradások és földrengések pusztítják, egy alkalommal pedig az uralkodó szeszélyéből egy rövid időre el is költözik (minden bizonnyal sokaknak meglepő, de egy egész várost elemeire bontottak, hogy a folyón leúsztatva egy másik helyen építsék fel újra). Ez pedig egyre inkább arra ébreszti rá a buddhizmusban mélyen hívő Chomeit, hogy semmi értelme nincs az evilági küszködésnek, a mindennapi robotnak, hisz a természet és a világ szigorú rendje, valamint a mindennapos pusztítás és szenvedés elől nem menthet meg a rang és a vagyon. Éppen ezért mond le mindenről, és költözik egy világvégi tízszer tíz lábnyi fűkunyhóba, hogy minél inkább a természettel összhangban élhessen, és meditálhasson. Azonban élete vége felé járva felvetődik Chomei számára az égető kérdés: az erdőben meglelt boldogsága, és a fűkunyhójához való ragaszkodása nem épp azt jelenti, hogy buddhistaként elbukott, és ő is az anyagi világ rabja marad?

 

A kötetet a 20. századi Basil Bunting verse, a Chomei Toyamában zárja. Buntingról tudni érdemes, hogy egy rendkívül hányatott sorsú ember volt, akit olyan lírikusok, mint Ezra Pound vagy éppen William Carlos Williams zseninek tartottak, ám olvasója alig akadt. Egy nap egészen véletlenül belebotlott a Hoyoki olasz fordításába, és elhatározta, hogy az eredeti művet – meglehetősen szabadon kezelve és átértelmezve – átülteti angol nyelvre. A fűkunyhó helyett lakóhajója magányába burkolózó angol költő tökéletesen át tudta érezni a hétszáz évvel korábban élt előd világlátását és problémáit, ám ő a maga fordításában már feloldja a 13. században élt japán szerző problémáját: a hideg, ellenséges világ elől igenis el lehet menekülni a magunk fűkunyhójába.

 

Ahogy előre sejtettem nagy élmény, és igen komoly szellemi kihívás volt Yasutane, Chomei és Bunting kötete (amit egyébként terjedelmes utószó és szövegmagyarázat zár), amelyben egyesül három ember három világképe életről és halálról, és amelyet meleg szívvel tudok ajánlani azoknak, akikkel előfordult már, hogy nem lelték a helyüket a sokszor rideg, ellenséges világban.