Főkép

Már megint összegyűlt pár képregény a polcomon, és mivel mostanában krónikus időhiányban szenvedek, a szokásosnál rövidebb terjedelemben írtam le a gondolataimat róluk.

 

Mauro Boselli - Maurizio Dotti: A csontvázak partja

(Frike Comics, fordította Ludmann Ágnes)

 

Évekkel ezelőtt, amikor még a Fumax logója alatt ment a sorozat, nagyon csodálkoztam, hogy a hatodik füzetben miért a nyolcadik rész jelent meg. Később kiderült, hogy mivel csak hat kötetre volt szerződés, nem lett volna túl olvasóbarát lépés a hatost választani, lévén nem szóló sztori, hanem a hetesben is folytatódik, ezért jött helyette nálunk a nyolcas. Így akkor A csontvázak partja kimaradt az életemből, de most Frike Comics pótolja a hiányosságot, és végre magyarul is elérhetővé tették a hiányzó két részt.

 

Még mindig szeretem az olasz fumettit, ezért aztán a Dampyr sorozatot is kedvelem, részben a főszereplő trió jól eltalált összetételének, részben a változatos történetekért, s nem utolsó sorban a kellőképpen összetett világnak. Amiben vannak emberek, démonok, gólemek, angyalok, élőhalottak, vámpírok, fővámpírok, akiket a sötétség uraiként emlegetnek. A magyarul eddig megjelent sztorik alapján minden országnak, területnek megvan a maga horrorisztikus története, amelyekben egyedül az közös, hogy megszüntetésükhöz, elhárításukhoz szükség van hőseink közreműködésére – és a horrorsztorik befejezésekhez hasonlóan, itt sem mindig egyértelmű győzelemmel a tarsolyukban távoznak az aktuális helyszínről. Mindenesetre lenyűgöző, ahogy egyre sokszínűbb lesz a mitológia, árnyalódnak a karakterek, gazdagodik a kapcsolatrendszerük.

 

Ez a kétrészes sztori tetszik, mert jól kitalált gonoszok sorakoznak a sötétben, kivált az éjjeli légió szerepeltetése ütős, miként a cselekmény dinamikájának is jót tesz a különféle érdekcsoportok jelenléte. Akcióban, vérben, halottban nincs hiány, talán humorból lehetne több, de mivel A csontvázak partja alapban vámpírokról szól, elnézem ezt a „hiányosságot”. Egyedül azt sajnálom, hogy a hazai viszonyok nem teszik lehetővé a sorozat gyakoribb megjelenését.

 

 

Stan Sakai: Fátyolos hold – Usagi 16.

(Vad Virágok Könyvműhely, Benes Attila)

 

Le a kalappal a magyar kiadó előtt!  – személy szerint nagyon örülök, hogy az idén ősszel megjelent kötet kétféle verzióban került kiadásra. A sima, puhatáblás kiadvány semmiben sem különbözik a korábbiaktól (tartalmát kivéve persze), így nyugodt lélekkel illeszkedik a korábbiakhoz. Ellenben a keménytáblás verzió plusz egy lapot tartalmaz, rajta egyedi rajz és Sakai aláírása! Ez úgy gondolom nem semmi, gyűjtőknek és rajongóknak kötelező vétel.

 

Persze ez önmagában még nem minden, az aktuális képregények szokás szerint nagyon jók, nem kell hozzájuk hosszas felvezetés, az olvasó azonnal ott találja magát ebben XVII. századi alternatív Japánban. A karakterek egyediek, cselekedeteik, tetteik logikusak, érzéseik, érzelmeik, jellemük meghatároz mindent. Nekem tetszik a „Leszámolás” című sztori, amit nyilvánvalóan Kurosawa mozija, A testőr ihletett. Hasonló az alapfelállás (két rivális banda egy városban), védtelen helyiek, a messziről érkezett (két) hős kijátssza a gengsztereket, és az olyan apróságok is erre a filmre hajaznak, mint a levágott kézzel a szájában elinaló négylábú. A Fátyolos hold című kötet egyébként véleményem szerint átmeneti történeteket tartalmaz, a sorozatban korábban megismert fontosabb szereplők majd mindegyikével történik valami fontos (kezdve Csizu menekülésével, és zárva Kicune meséjével), miközben a következő találkozási pont felé haladnak.

 

Továbbra is nagyon tetszik, ahogyan a valódi és az alternatív Japán keveredik egymással. Usagi kalandjai, illetve az élete szemlátomást részét képezik ennek a jól működő világnak, ahol a többi szereplő hétköznapi dolgait intézi, legyen szó halpucolásról, kereskedelemről, útonállásról. Egyszerűen bámulatos, ahogyan ezekbe a csip-csup ügyekbe belekeveredik roninunk, miként az is csodálatos, ahogyan pár oldalon Sakai kerek sztorikat mesél el. Tömörség, lényegre törekvés, könnyedséggel párosítva, humor, életszerűség – csak néhányat soroltam fel azon tulajdonságokból, amelyek a mai napig élvezetessé teszik ezt a sorozatot.

 

 

Pádár Ádám – Pápai Gábor: Below

(Mariachi Comics)

 

Mivel is kezdjem. Talán azzal, hogy nem egészen értem manapság miért ez a nagy örömködés a magyar nyelvű horror körül, amikor ez már jóideje jelen van a könyvkiadásban – az Agave és a Fumax emlékeim szerint évek óra rendszeresen ad ki ilyen regényeket. Vagy esetleg azzal, hogy elsőre nem egészen értettem miért pont ezt a nevet választották a képregény kiadójának, első blikkre egyfajta mexikói halottak napját vártam szaftos/véres tálalásban. Persze nem ez motiválta a szerzőpárost, erről a 2017-es Hungarocomixon készült interjúnkban beszélnek (lásd lentebb), ettől függetlenül még mindig meglepődöm, a hazai képregényes közösség történésein.

 

A Below egyértelműen horror képregény, és negatívumot egyedül az jelent számomra, hogy nagyon rövid a terjedelme, ezt a sztorit akár kétszeres oldalszámban megnézném. Más panaszom nincs, az alapötlet jó, és a képi megvalósítás csak ráerősít erre. Tetszenek a hatalmas sötét tónusok, ahol a tenger mélye és az éjszakai égbolt közötti különbséget csak a csillagok apró pöttyei jelzik, közte meg az ember, szóval a léptékek alapján azonnal a helyemen vagyok. A képkockák mentesek a zsúfoltságtól, Pápai Gábor a lényegre törekszik, azonban a minimalizmus (mondhatom letisztultságnak is) dacára, szinte azonnal megteremti azt a jólesően borzongató hangulatot, amit ilyen vagy olyan szinten, de elvárok ettől a műfajtól. Ez így egy ígéretes kezdet, kíváncsian várom, mire jut egymással a szerzőpáros, miként formálódik közöttük a jövőben az a bizonyos valami, amitől történet és kép egysége csak még jobb lesz.