Graham McNeill: Mechanicum

Még a nyár végén jelentette meg a Tuan Kiadó a The Horus Heresy sorozat kilencedik részét, a Mechanicumot Graham McNeill tollából. A szerzőnek ez már a harmadik kötete, ami ebben a végtelenbe nyúló sagában játszódik, ahol a Császár ellen forduló Hórusz Hadúr tetteinek az emberi Birodalomra való hatásait követhetjük figyelemmel. Nagy várakozással kezdtem neki a könyvnek, hiszen McNeill írói kvalitásairól a Fulgrimben már meggyőződhettem, bár az is igaz, hogy előtte – te jó ég, 2013-ban! – a Hamis istenektől még nem dobtam hanyatt magam.

A kilencedik kötet a Marsra kalauzolja el az olvasót, ahol a Császár által tető alá hozott szövetség égisze alatt munkálkodnak a Mechanicum már csak alig-ember, gépi alkatrészekkel felturbózott poszthumánjai. Eme vallásos szekta felelős az emberiség műszaki tudásának fennmaradásáért, gyarapításáért és nem utolsó sorban az évezredek óta galaxis szerte szakadatlanul tomboló háborús konfliktusokban harcoló űrgárdisták és egyéb alakulatok fegyver-, lőszer- és páncél-utánpótlással való ellátásáért. A Mars békéjét az óriási harci robotokkal felszerelt légiók szavatolják, ám a káosz erői a Mechanicum egyes vezetőit is megrontották már, akik csak a lehetőséget várják arra, hogy a Császár százötven évvel ezelőtt megkötött szövetsége – ami szerintük alig leplezett rabiga – miatt a mélyben forrongó elégedetlenség segítségével darabokra szakítsák a Terra legerősebb szövetségesének békéjét. Ebben a feszült helyzetben követ érkezik Hórusz szakadár erőitől egy új, erősebb szövetség ígéretével. Nem sok idővel később a testvér-légiók egymás ellen járnak ki a Mars homokjára, ország méretű kohó-komplexumok fordulnak egymás ellen, és megkezdődik a legkegyetlenebb öldöklés, amikor testvér fordul testvér ellen.

A Warhammer 40.000 univerzumban játszódó The Horus Heresy sorozat 43 részes, többször elmondtam már, hogy óhatatlanul becsúsznak rosszabb részek is ilyenkor. A Mechanicum viszont biztosan nem ezek közé tartozik! Eleve kevés kötet foglalkozik a titokzatos marsi techno-papokkal, akik köré így egy laza mitikus körítés is társult. Ezen enyhített egy csöppet az idén megjelent Titanicus, de míg az nem tudta kihasználni teljes mértékben a téma nyújtotta lehetőségeket, addig a Mechanicum igen.

Már maga az alapkonfliktus is remek, amihez McNeill jó érzékkel nyúlt. A techno-papság vezetőinek emberséget már nyomokban is alig tartalmazó motivációit érthetően interpretálja, a Császárhoz és így a Birodalomhoz hű kohó-vezetők és az árulás útjára lépők egyaránt a logika ösvényét követve kerültek arra az oldalra, ahol végül kikötöttek. A tőlük alacsonyabb rangban lévők, akik kevesebb beültetéssel rendelkeznek – már ha van nekik egyáltalán –, szintén jól sikerült karakterek, aki által még jobban megismerhetjük ezeknek a szuper-kohóknak a működését és a marsi társadalmi hierarchia is érthetőbb most már. Nem utolsó sorban a kötet igen fontos szereplői is ezek a kisemberek – ők szállítják a kalandos, nyomozós (a mászkálós) részét a könyvnek –, akiknek kutatómunkája a Mechanicum, vagy akár az emberiség fennmaradása miatt is létfontosságú, így a minél teljesebb karakteralkotás szinte elvárt a szerzőtől, már ha feltételezzük, hogy egy jó regényt szeretne alkotni. A Mechanicumhoz köthető mellékszereplőkről – például az orvgyilkosról vagy a skitarii védelmezőről – nem annyira meglepő módon már kevesebb dolgot lehet megtudni, de még róluk is el lehet mondani legalább annyit, hogy emlékezetes alakok, akik nélkül szegényebb lenne a könyv.

A jól sikerült alakok kitárgyalása után rögtön jöhet is a mű egyetlen kevésbé sikerült része, mégpedig a rosszul sikerült szereplők. Igaz, hogy nem egy kétszereplős kamaradarab a Mechanicum, van benne jó pár szereplő, de azért nem is egy Háború és béke, ezért talán kaphattak volna még néhány oldalt azok a szereplők is, akik nem szorosan a Mechanicumhoz tartoznak, de azért az események fontos fordulataiban általában feltűnnek. Konkrétan a lovagokra gondolok, a Tempestus, a Magna, a Mortis (és a többi) Légió tagjaira, valamint Taranis Lovagjaira, akik a Mechanicum isten-gépeit (a hátasokat) kommandírozzák háborús helyzetekben illetve őrző-védő feladatokat is ellátnak.

Lehet, hogy nem is túlzok, ha azt mondom, hogy még a regény végén is a könyv elején lévő szereplőlistát kellett fellapoznom, hogy megértsem, az adott jelenetben éppen melyik Légió szenvedett el veszteséget azzal, hogy Aquila Ignis, Ares Lictor, Fortis Metallum, Metallus Cebrenia vagy éppen Tharsis Hastus megsemmisült alattuk (lovasaikkal együtt). Konkrétan nem tudtam volna megmondani hirtelen sosem, hogy melyik vezető (vagyis princeps) a konfliktus melyik oldalán is áll. Igaz, hogy az eseményekből ez utána szinte mindig rögtön egyértelmű lett, na de akkor is... Az űrgárdistákról – akik kétszer tűnnek fel csak a regényben – már nem is beszélve, de ők aztán tényleg csak ezredrangú szereplői a történetnek, szóval azt elnéztem. (Azért Rogal Dorn – a Császár és Hórusz Hadúr után körülbelül a harmadik legjelentősebb Birodalmi polgár –, a Birodalmi Öklök primarchájának egy-két oldalas cameo-jakor is illett volna megemlíteni, hogy nem Tóth Dezső önjelölt harctéri elemző szavait olvassuk éppen, hanem egy olyan emberét, aki egy szavával galaxisok sorsáról dönthet. Na mindegy.)

Szerencsére, ahogy a princepsek kiléte rejtély maradt a számomra az akciójelenetek kezdetén, úgy nem érheti panasz magukat az akciójeleneteket, és csataleírásokat, amik szintén minden igényt kielégítően izgalmasak voltak. Igaz ugyan, hogy amilyen vehemenciával elkezdődött a könyv, ahhoz képest elég sokáig tartott, míg az első rakéták kiröppentek a Szelindek és Hadúr osztályú isten-gépek rakétavetőiből, de onnantól az intenzitással már nem volt semmi gond. A végére McNeill talán egy kis túlzásba is esett a brutalitás és a pusztítás mértékében, hiszen a Mars látszólag nem szétszakadt az ideológiai repedés mentén, hanem felrobbant és mindent maga alá temetett. Már az is csodálatos, hogy bármi megmaradt a gépek (polgár)háborúja után, ami miatt még a Mars továbbra is a Terra fontos szövetségese tudott maradni a későbbi évezredekben.

A Mechanicum után nem sokkal a Tuan Kiadó kiadta a sorozat tizedik részét is, Az eretnekség történeteit is, ami rendhagyó kötet valamilyen szinten, hiszen egy antológiáról van szó, tehát a kötet rövidebb írások gyűjteménye. Nem sokára azzal is jelentkezek! Aki pedig már előttem jár, és már a következő Warhammer 40.000 könyvet várja, annak is van jó hírem. Január 22-én jelenik meg az első, vadonatúj, 2017 júniusi kiadású Warhammer 40.00 regény, a Sötét Impérium Guy Haley tollából, ami ráadásul nem a The Horus Heresy sorozathoz tartozik, hanem önálló mű. A kötetet már most elő lehet rendelni a Tuan webshopjából, ráadásul van pár remek ajánlata is a kiadónak azoknak, akik eddig még csak kacérkodtak a jóval mélyebb (és drágább) megismerésével a Warhammer univerzumának. A könyv ugyanis a Warhammer 40.000 játék 2017-es, vagyis nyolcadik kiadását megünneplendő, akciósan rendelhető együtt többféle figurás-terepasztalos kezdőkészletével is – nevezetesen a Dark Imperium alapdobozzal, illetve a Know No Fear és a First Strike kiegészítőkkel – ennek a remek stratégiai játéknak. (Mert az ugye megvan mindenkinek mostanra, hogy a Warhammer 40K eredetileg egy háborús játék figurákkal, terepasztalon, ugye, ami az 1987-es első kiadása óta töretlenül a világ első számú sci-fi stratégiai játéka?!) Én mindenkit csak biztatni tudok arra, hogy ne habozzon, vágjon neki a kalandnak, hisz jó dolog az űrgárdisták csatáiról könyveket olvasni, de az az igazi, ha az ember maga is részese annak, amikor a másik játékos által kommandírozott káosz sereget a földdel teszi egyenlővé. (Mármint optimális esetben…)