Főkép

Viszonylag kevés olyan szerzőt ismerek, akit ugyan becsülök, de közben mégis haragszom rá valami miatt. Daryl Gregory egy közülük, ugyanis mind a két magyarul kiadott regényénél az az érzés kerülgetett, hogy nem használta ki eléggé a lehetőségeit. Hiába választ magának egészen elképesztően egyedi és izgalmas alapötleteket, hiába látszik, hogy íráskészsége nagyon is meglenne ahhoz, hogy valami különlegeset és lenyűgözőt hozzon létre, szerintem valami mindig félrecsúszik – mintha egyszerre túl sok mindent akarna belesűríteni egy könyvbe, mintha az elképesztő ötleteit nem mindig használná ki, így bár élvezem a regényeit, számomra mégsem lesznek eléggé emlékezetesek. Viszont a legutóbbi Strahan-antológiában olvasott novellája maradéktalanul tetszett: úgy tűnt, a rövidebb terjedelem eléggé korlátozza ahhoz, hogy jól működjön a koncepciója. Így aztán bizakodóan tekintettem a Gabo SFF új zsebkönyves sorozatában megjelent kisregénye elé is; bíztam abban, hogy ezúttal nem kell majd csalódnom. És tulajdonképpen így is lett.

 

Daryl Gregory ezúttal egy terápiás csoport rendszeres alkalmaiba enged betekintést, ahol a résztvevők mindannyian valamilyen nagyon súlyos tragédia túlélői. De nem akármilyen tragédiáról van szó: mindegyik kapcsolódik valamilyen módon valami természetfelettihez – vagy legalábbis ezt hiszik az áldozatok. Dr. Jan Sayer pedig hisz nekik, és úgy gondolja, hogy együtt több esélyük van a feldolgozásra és a gyógyulásra, ezért szervezi meg a csoportot az öt főnek. Harrison, Barbara, Stan, Greta és Martin olyan csapásokat álltak ki, amelyekbe a legtöbben beleőrülnének... igaz, még az sem biztos, hogy velük nem így történt. Mint ahogy az is kérdéses, hogy vajon jobb esélyekkel vágnak-e neki a gyógyulás ösvényének, ha együtt próbálkoznak – vagy épp ez hoz ki belőlük olyan dolgokat, amelyek mindeddig rejtve maradtak...

 

Nem olvasok fülszöveget, így nem egészen tudtam, hogy mire is számítsak – egyébként mindenki másnak is ezt javasolnám, aki kézbe akarja venni ezt a könyvecskét, szerintem bőven elég annyit tudni, mint ami az előző bekezdésben szerepel. Számomra ugyanis pont az volt az egyik legizgalmasabb a Mind remekül megvagyunkban, ahogy a csoport tagjai egymás után elmesélik a velük történt borzalmakat, és mi a többiekkel együtt fedezzük fel, hogy mitől kerültek ilyen állapotba az áldozatok, és egyáltalán, milyen világban élhetnek, ahol ilyen szörnyűségek létezhetnek (no meg: valóban létezhetnek?). Sokszor csak félmondatokból és apró utalásokból próbáljuk összerakosgatni a történeteket, és ezzel együtt az adott mesélő személyiségét; a legfontosabb kérdés pedig talán nem is az, hogy mi történt, hanem hogy mivé váltak ez által.

 

Persze az alapkoncepció reflexszerűen magával vonja a bennünk élő szörnyeteggel kapcsolatos áthallásokat, de érdekes módon (és ellentétben mondjuk az előző zsebkönyvvel, a Lassú lövedékekkel) engem jobban megragadt a szó szerinti értelmezés. Gregory egy idő után elég egyértelműen eltolja a cselekményt világának természetfelettije felé, ami ugyan remek (tekintve, hogy ezek igen hatásosan uralják a történetet és a hangulatot, ráadásul nagyon ügyes, ahogy pár ecsetvonással megfesti a hátteret), viszont közben kicsit feleslegesnek is tűnik (legalábbis én simán elszórakoztam volna végig a csoportterápiával, kalandok vagy akció nélkül). Ettől még persze a kisregény vége határozottan megrázó – már előtte is bővelkedett szívfacsaró és zavarba ejtően borzalmas részekben, de Gregory a történet előrehaladtával azért még tudja is fokozni.

 

Úgyhogy igen, bizakodásom abszolút megerősítésre talált, a Mind remekül megvagyunk nagyon is működött. Még ha nem is érzem tökéletesnek (ahhoz nagyon fájó, hogy Harrisont nem ismerjük meg jobban, és a narrátori hanggal is voltak fenntartásaim), és kisregény lévén elég hamar el is olvasható, azért nem felejtjük el egykönnyen ezt az utazást – tökéletesen lehúzó élmény két könnyedebb olvasmány között, különösen ha nem rémülünk meg a fantasy- vagy horrorelemek megjelenésétől.