Ania Ahlborn: És bebújt az ördög

Mikor az Agave Könyvek elkezdte kicsit felfuttatni a szokásos tematikáik mellett a horror zsánerét is – talán 2015-től kezdve –, jobbnál jobb regények jelentek meg náluk. Ahogy az lenni szokott, némelyik siker lett, mások nem akkorák, de a kiadó saját bevallása szerint a legnagyobb (előre nem feltétlenül prognosztizált) pozitív meglepetést Ania Ahlborn debütáló regénye, a Vértestvérek okozta számukra, amit az olvasók kiugróan magas százaléka értékelt szenzációsan jóra – és brutálisra. Ebben az esetben kénytelen vagyok a többség véleményét tiszta szívemből osztani. Ha valaki az utóbbi idők horror-terméséből csak egyet akar elolvasni, akkor az mindenképpen a Vértestvérek legyen!

Amennyiben viszont nem állna meg egynél, akkor akár folytathatja is a lengyel származású, de az USA-ban élő írónő eddigi utolsó – magyar nyelven a második – kiadott regényével, az És bebújt az ördöggel, ami újra egy álmos amerikai kisvárosba, Deer Valleybe kalauzolja el az olvasókat. Itt él Steve, a súlyos beszédproblémákkal küzdő és ezért társadalmi – de legalábbis iskolai szempontból – páriaként tengődő kisfiú, akinek egyetlen barátja a szomszédban élő unokatestvére, Jude, aki viszont tényleg a város kezelhetetlen fekete bárányaként van számon tartva édesapja halála óta. A két fiatal mindent tud a másikról, egymásra mindig számíthatott, ezért Steve pozitív dolgokban finoman szólva sem dúskáló élete egy csapásra rosszabbra fordul, mikor Jude eltűnik, és napokig nem kerül elő a várost körülvevő erdőből. Ráadásul – Steve szerint – a rendőrség sem veszi túl komolyan a folyton galibákba keveredő fiú utáni kutatást, pedig fennáll a lehetőség még arra is, hogy az elveszett fiút úgy találják majd meg megcsonkítva, ahogy évekkel ezelőtt a Larsen-gyereket. A félős Steve elhatározza, hogy ő veszi át a rendőrség feladatát, és minden követ megmozgat, hogy barátját még élve előkerítse.

Két könyv után egyetemes igazságokat kár levonni még, de azért annyi már látszik, hogy Ahlborn könyvei nem attól jó horror-regények, mert számolatlanul hullnak el benne a szereplők, vagy hogy vértől tocsogó naturális részek követik egymást. Ahogy a Vértestvérekben, úgy ebben a műben sincs ez így. A másik üdvözítő eredménnyel kecsegtető horror-ösvényen járunk – azt gondolom, a jobbikon – most is, ami ráadásul működik is. Jelesül: az olvasót bizonytalanságban tartani a lehető legtovább – mivel a könyv két idősíkon játszódik, ezért a végtelenségig sajnos most nem lehet –, a feszültséget oldalról oldalra növelni, és végül egy-két teljesen váratlan fordulattal porrá zúzni az addigra szépen felépített teóriánkat, hogy mi/ki munkálkodhat a kisváros körüli erdők mélyén. Vérbeli izgalmas, nyomasztó suspense regény tehát az És bebújt az ördög, aminek a felénél nagyjából biztos, hogy még mindenki rossz nyomon jár abban a tekintetben, hogy mi is fog kiderülni benne a mű végén…

Ezen túl nem árt még, ha a szerző stílusa nem nyögvenyelős, hanem könnyedén olvasható, szórakoztató, és szerencsére az írónő ezen az igen fontos akadályon sem vérzik el. A próza bár nem szárnyal szépirodalmi magasságokban, de a minimálisan elvárt színvonalat magasan megugorja, igazából tényleg „King-szerű”, aki Ahlborn kisasszony bevallott példaképe. A helyszín ugyancsak az a kisvárosi miliő, ami szintén „King-szerűvé” varázsolja a művet. (De inkább nem is írom le szegény szerző jellemzésénél többet, hogy így Kinges meg úgy, mert igazából King nélkül, magától is megáll a saját lábain Ahlborn, csak hát annyira adja magát kettejük összevetése…)

A diszfunkciós – de nem Morrow-szintűen azért – család bemutatása most is jól sikerült, a házon belül játszódó, nyugisabb részek sem „rontanak” a mű élvezeti értékén. Szereplőkből nagyon kevés van, a három gyereken és a négy felnőttön kívül nem is jut szóhoz nagyon más. Mindet Steve nézőpontján keresztül ismerhetjük meg, ezért komoly jellemrajzot nem kapunk hozzájuk, kissé elnagyolt alakok, de a két főszereplő fiú elég jól ellensúlyozza ezt a „hanyagságot”, hiszen ők ketten már részletesebben ki lettek dolgozva. Ahogy a másik történetszálban – róluk nem mesélnék sokkal többet inkább – szereplők is igényesen lettek kidolgozva. Ők hozzák a történet tisztán misztikus szálát, hiszen megjelenésükig – ami eleve egy fordulata a könyvnek – a regény két lábon áll a realitás talaján. Maximum az lehet a kérdés, hogy Steve fejében a betegsége okozta látomások, fantazmagóriák milyen arányban keverednek a valósággal. Sokáig erről sem lehet eldönteni pontosan, hogy mi lesz a végső igazság ez ügyben – de ezt nagyjából az összes olyan könyvnél megszokhattuk már, amiben látomásos részeket hoztak be az olvasók mind teljesebb megkeverése érdekében. Ezt a fogást általában rosszallóan fogadom, de itt olyan finoman simult bele a cselekménybe, hogy egyszerűen nem köthettem bele.

Az És bebújt az ördög már jobban megosztotta az olvasókat, lehetséges, hogy a Vértestvérekhez hasonló (egy eltűnt gyerek és egy sorozatgyilkos), mégis némileg egyszerűbb alaptörténet miatt, én mégis elnéző voltam vele – vagyis helyesebben, nekem ez is tetszett. Az nem kérdés, hogy a kettő közül melyik a jobb könyv, de az sem, hogy a Vértestvérek nélkül most emiatt kapná a szerző a különböző méltató írásokat. Nem igazán lovagias dolog a két mű direkt összevetése, hiszen nem tudom, hogy mi kellene ahhoz, hogy a Vértestvéreknél jobb vagy felkavaróbb művet adjon ki Ahlborn – vagy ha már itt tartunk, bárki más – a kezei közül a közeljövőben, de valószínűleg ez nem mostanában fog megtörténni, talán majd a következő évtizedben. Addig is nekem jöhet a többi Ahlborn regény… áh, üsse kő, mégis ideírom: ha már Stephen King úgy belassult mostanában horror-fronton...