Főkép

Az emberiség kirajzott a világűrbe, hogy ott új világokat kolonizáljon a Földön nyomorban tengődő milliárdok számára. Ám ennek ellenére az emberek nem tudták maguk mögött hagyni a háborút: az Amerikai Nemzetközösség az orosz-kínai szövetséggel harcol a gyarmatokon, már nagyon hosszú ideje. Azonban egyszer feltűnik egy harmadik fél a játékban: a hatalmas testméretű, elpusztíthatatlannak tűnő nyurgák faja. Ezek a lények, ahogyan Marko Kloos Frontvonalak című regényében is láthattuk, legyőzhetetlen ellenfelet jelentenek az emberek számára. Hajóikban még csak karcolást sem képesek tenni a legfejlettebb földi űrhajók, a szárazföldön pedig a leghatásosabb fegyver ellenük egy atombomba. És ugyan ezzel a nyurgákon kívül a harctér jelentős részét is elpusztítják az emberek, ez akkor már nem számít: ha egy nyurga leszáll egy gyarmatvilágra, akkor ott mindenki halálra van ítélve.

 

Andrew Grayson, a Frontvonalakban a Nemzetközösség hadseregébe belépő főszereplőnk már négy éve harcol a nyurgák ellen. És bár azt hinnénk, az emberiség kipusztításával fenyegető ellenség megszüntetné az emberek közti háborúskodást, valójában erről szó sincs. A Felderítőkben ugyanúgy részt vehetünk egy sinorusz világ elleni offenzívában, mint ahogy ellátogathatunk egy nyurga megszállás alatt álló volt gyarmatra.

 

Andrew harcászati felderítőként mindig az események sűrűjébe kerül, hiszen szakértelme felbecsülhetetlen. Ugyanakkor a könyv legjobb részei számomra nem azok, amikor szemtől szembe kell helyt állnia neki és bajtársainak valaki mással szemben (legyen az ember vagy idegen). A Felderítők ugyanis bepillantást enged a hátországba is, megmutatja, hogy amíg a katonák vállvetve küzdenek, addig hogyan lesz egyre fojtogatóbb a helyzet a Földön. Ahogyan a folyamatos visszavonulások és vereségek során a hadsereg ereje csökken, mintha a földi helyzet is egyre rosszabb lenne, ettől teljesen függetlenül. Andrew szemén át láthatjuk, ahogyan a több milliárd ember patkányokként tengődik, és csak egy szikra hiányzik, hogy valami robbanjon bennük, és a háború mellett a hátország káoszba fulladjon.

 

De nemcsak a civilek érzik, hogy a helyzet tarthatatlan, a földi haderő is egyre megosztottabb, egyre több, a nagyvárosi lázadások elfojtásában segédkező katona érzi, hogy valami megváltozott. A regény legérdekesebb aspektusa pont az, amikor ezek a figurák kerülnek elő. Mert láttunk már elég sok csatát, szerintem legalábbis semmi érdekes nincs abban, hogy atomtöltetet dobnak egy húsz méteres húshegyre. Nem, az igazán izgalmas pont az, hogyan kezd meghasonlani a végpusztulás szélén az a hadsereg, amiről Andrew eddig úgy gondolta, hogy sziklaszilárd és fegyelmezett. Hamarosan ő maga is választás elé kerül, de nem biztos, hogy megéli a döntése következményeit.

 

Szóval ahogy említettem, a sorozat második kötete nem annyira a csatákról, az ember ember elleni küzdelemről szól, mint inkább a taktikáról, a tervezésről, az ötletelésről és a helyzet kiértékeléséről. Ez igazából várható is volt, mert már az első rész végén látni lehetett, hogy az emberek nem fognak tudni előrelépni a hagyományos módszerekkel. Szerencsére Kloos világa bár nem hoz hatalmas újításokat a sci-fibe, a hozott anyagot ügyesen keveri. Folytatja a katonai science fiction hagyományait, megismerhetünk új fegyvereket, hatalmas csatahajókat, találkozhatunk a hierarchia különböző fokán álló figurákkal (sőt, még a mindig rettegett és ferde szemmel vizslató belső elhárítás is felbukkan), és nem kevés puskát is elsütnek a könyvben. Ugyanakkor jól játssza ki a lapokat, így az egész helyzet egy többszereplős stratégiai játékká válik, ahol sokkal többet nyom a latba, éppen ki rendelkezik bizonyos erőforrásokkal, hol vannak az egységei, vagy éppen hogyan tud blöffölni.

 

És, csak hogy mindenképpen folytatni akarjuk a sorozatot, ahogy az első részben, úgy most is kapunk a könyv végére egy csavart, ami az egész eddig helyzetet átrendezi. Mint amikor a pókerasztalnál az újabb és újabb kör után a krupié ismét megkeveri a lapokat, aztán újra kiosztja a játékosoknak. És semmi nem utal arra, hogy ezúttal kihez kerültek a legerősebb lapok. Mi pedig csak azt érezzük, hogy mindenképpen be akarunk lesni a kiosztott kártyákba, és látni akarjuk, hogyan alakul a következő összecsapás.