Főkép

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán" korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

 

Dušan Mitana: Jelenés

(Gondolat Kiadó, fordította Jakabffy Imre)

 

Szlovákia hiába szomszédos ország, a magyarok többsége (köztük én is) alig-alig ismeri az irodalmukat. Azért is vágtam bele Dušan Mitana Jelenés című könyvébe, hogy némi ismeretre tegyek szert az északi szomszéd kortárs irodalmával kapcsolatban. És mit mondjak, korántsem a legkönnyebben értelmezhető és legegyszerűbb könyvhöz volt szerencsém.

 

A kötet középpontjában két ember bonyolult kapcsolata áll a (sokszor betegesnek tűnő és groteszken ábrázolt) hit szűrőjén keresztül a Bársonyos forradalomtól a szocializmus bukásáig. Dušan Jonas kendőzetlenül az író alteregója (ugyanakkor született, ugyanott dolgozott, életrajza számtalan pontos egyezik Mitanáéval), akit egy másik Dusan – mégpedig Eliaš – ment ki szorult helyzetéből (rendőrök gumibotja alól), hogy aztán, bár egymástól szinte mindenben különböznek, életük és sorsuk menthetetlenül összefonódjon.

 

A történések java Dušan Jonas vallásos hevületéről, tévelygéseiről, megtérési próbálkozásairól szól, hisz, úgy tűnik, Jonas, mint egy modern kori Jónás próféta arra hivatott, hogy rávilágítson az emberiség gyarlóságára – persze csak akkor, ha egyszer kiköpi az őt elnyelő rettenetes bálna, a szocializmus.

 

Az egész szöveg és minden esemény roppant humoros, groteszk és ironikus, ám sokszor igen nehezen értelmezhető, így komolyan meg kell birkózni vele. De ha sikerül, akkor megkapjuk az egyik leghíresebb szlovák író portréját (Jonas is folyton keresi a választ arra a kérdésre, hogy ki vagyok én?), egy nemzedéki regényt, ami görbe tükröt tart a szocializmusban felnövő emberek elé, illetve egy olyan regényt, ami arra keresi a választ, hogy miként élhető meg a hit napjainkban. Ezt a könyvet elsősorban a posztmodern irodalom szerelmeseinek ajánlanám.  

(Bak Róbert)

 

Gerencsér János: Kósza utak legendája – Kalászkirály

(Athenaeum Kiadó)

 

Ez a szinte műfajba sorolhatatlanul rendhagyó kötet jól mutatja a kiadó törekvését arra, hogy még ismeretlen magyar írókat ismertessenek meg az olvasókkal. Gerencsér Jánosról a fülszöveg annyit árul el, hogy korábban novellákat írt, s volt már szobafestő, művezető, műszaki ellenőr, szavatossági ügyintéző, jogi képviselő, ipari gépkezelő és karateedző". Nem szokványos írói életút, az bizonyos. Ráadásul a regény megjelenésének tragikus hátteret adott, hogy az író a kötet nyomdába kerülésekor váratlanul elhunyt.


Mindezek után nagy érdeklődéssel fogtam neki a rejtélyes című könyv olvasásának, amely az európai középkorban játszódik, 1151-ben, de egy képzeletbeli világban. Főhősnője, Eime, a trónjáról letaszított hercegnő, aki bujdosni kényszerül saját egykori birodalmában. Az ő kósza útjait keresztezi egy másik vándoré, Aceras kirélyé, aki nagyvezére árulása miatt nem sokáig maradt meg a trónon, amelyet Eimétől elbitorolt. Ez a kettős csavar önmagában is érdekes, még különösebb azonban, hogy a nevektől és országoktól eltekintve a Kósza utak legendája mintha a középkori Európában játszódna: igaz, egy kitalált történelemben. Épp ezért írtam, hogy nehéz besorolni a regényt valamilyen műfajba. A képzeletbeli birodalmak, csatajelenetek és háborús utalások fantasynak mutatják, de hiányzik belőle a világteremtés és a mágia. A fülszöveg ifjúsági regénynek nevezi, én viszont ide semmiképp sem sorolnám, mondjuk a Tom Sawyer mellé: ha már ifjúsági, akkor young adult regénynek lehetne, s erre predesztinálja a felnőtt olvasók számára néha már-már ijesztően következetlen jellemű Eimé hercegnő szerepeltetése. A helyenként a meséket idéző, máshol viszont inkább egy történelmi regény hangján megszólaló szöveg azonban mégis inkább felnőtt olvasmány.


Láthatólag olyan könyv, amely nem tűri a sablonokat. Bár mind a háttér megrajzolása, mind a szereplők jellemfejlődése terén hagy maga után kivetnivalót, a kötet szép indítása lehetett volna egy írói pályának. Így azonban marad egyszeri (talán egyetlen folytatással rendelkező), különös kaland minden olvasó számára.

(Baranyi Katalin)

 

Richard Morgan: A végzet barlangjai

(Agave Könyvek, fordította Benkő Ferenc)

 

De aztán most már jöjjön a mindent felülmúló finálé!” – búcsúztam a második kötetről írt cikkemben, úgyhogy talán elég egyértelmű, mit is vártam A végzet barlangjai címre hallgató trilógiazáró epizódtól. Varrjon el minden szálat, derüljenek ki a válaszok a Nagy Kérdésekre (elsősorban a világ múltját és fajainak történelmét illetően), hőseink a második rész téblábolása után kezdjenek érdemben magukkal valamit, Morgan folytassa a toposzok kiforgatását és nevetségessé tételét, a befejezés pedig legyen tényleg grandiózus, lenyűgöző és megragadó (ahogy azt egy klasszikus fantasy trilógia végén kell). Hogy ebből mit kaptam A végzet barlangjaiban? Meglepő módon szinte mindent, csak sajnos még nagyon sok mindent is emellett.

 

A trilógia befejező részével ugyanis a legnagyobb problémám a hossza volt. Már az előző kötet is feleslegesnek tűnt közel ötszáz oldalával, de itt még kétszázat rápakol Morgan – miközben olyan érzésem van, mintha háromszáz elég lett volna mind a két kötet érdemi eseményeinek. Iszonyatúan túlírtnak gondolom: tele van feleslegesnek tűnő részekkel, kihagyható történetszálakkal, olyan eseményekkel, amik semmit sem adnak hozzá a cselekményhez vagy a karakterekhez. Ráadásul egy ponton aránytalanná torzítják a történetet: miközben az egyik szálon Ringil éppen a világmegmentésen fáradozik, a másikon Egar és Archeth csupán gyalogolnak a pusztában. Nagyon nehéz meghatároznom, hogy mi történt igazából ezen a 670 oldalon, emiatt pedig a finálé sem tudott akkorát ütni, mint szerettem volna.

 

Visszagondolva a trilógiára, úgy érzem, hogy Richard Morgan a második-harmadik részben már a rengeteg szövegen kívül túl sok mindent nem tudott hozzátenni az első kötethez, sem gondolati, sem világépítési, sem karakteri íven. Hiába vannak benne erősebb pillanatok, hiába bukkannak elő néha Morgan remek ötletei – ha túl sokat unatkozok, mire eljutok ezekig. Így aztán bár Az acél emlékét jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki egy izgalmas és egyedi fantasy-t szeretne olvasni, a folytatásokkal szerintem már csak a rendíthetetlen rajongóknak érdemes próbálkozniuk.

(Szabó Dominik)