Főkép

Már régóta szerettem volna olvasni valamit Tompa Andreától – hisz szinte csak jókat hallottam róla –, de valahogy mindig elkerültük egymást. Egészen mostanáig, ugyanis nemrégiben jelent meg tőle az igencsak vaskos Omerta, ami ugyan nem lett a kedvencem, de véleményem szerint vitán felül az idei év egyik legfontosabb magyar könyve.  A regény négy narrátor nagy monológja, melyen keresztül betekintést kaphatunk az ’50-es évek Erdélyének (azon belül is a Sztálin által létrehozott Autonóm Magyar Terület) életébe, a szocializmus őrületébe, a magyar kisebbségek helyzetébe és az egyre szörnyűbb és mindenre kiterjedő romlás, rombolás térnyerésébe.

 

Az első narrátorunk Kali, a harmincas éveinek végén járó széki parasztasszony, aki egy autentikusnak szánt, rendkívül ízes nyelvezetet használ, és aki egy nap fellázad és otthagyja alkoholista férjét, hogy a végén Vilmoshoz, a híres rózsatermesztőhöz kerüljön, akinek később a szeretője is lesz. Ő még őrzi a régi népi bölcsességeket, lelkében ott élnek a falusi hétköznapok és legendák, de érzéseiről másoknak nem igazán akar beszélni.

 

A második egység Vilmosé, akit csak a rózsái (na meg a nők) érdekelnek, de aki akarva-akaratlanul is belesodródik a politikába, hogy aztán egyre magasabbra emelkedjen a Párt ranglétráján, és ezáltal egyre kevesebb ideje legyen a szeretett rózsáira (na meg a nőkre). Nem hiába a „Hallgatások könyve” az Omerta alcíme, ugyanis Vilmosnak is tanácsos hallgatni a legtöbb dologról. Véleménye is csak az lehet, amit a Párt is jóváhagy, így rendszeresen olvasgatja saját vallomását, amit a hírhedt Securitaténak tett, hogy nehogy eltérjen attól, akár csak a legkisebb részletben is.

 

A harmadik elbeszélő a tizenéves Anna, aki egy ideig szintén Vilmos szeretője, és aki azért hallgat, mert nem maradt senkije. Anyja meghalt, alkoholista apja egy emberi roncs, testvére, Rózsika, pedig apácának állt, holott az tiltva van. Az ő élete már egyre keservesebb, bár nem paraszti származású, mégis kénytelen minden idejét a földre fordítani, hogy megéljen valahogy, és közben elvész minden hagyomány körülötte, ami eddig az erdélyieket összekötötte. Számára nem marad más, csak az üresség.

 

A negyedik elbeszélő Rózsika, aki börtönbe kerül az apácasága miatt, és aki nemcsak fogadalma miatt nem beszélhet, de azért sem, mert a hatóságok ezt megtiltották (az Omerta jelentése többek között „hallgatási nyilatkozat”). Az ő helyzete már egyenesen kilátástalan.

 

Tompa Andrea könyve különleges, mert nem sokan írtak még az ’50-es évek Erdélyéről, ahol ugyanúgy végbementek a kollektivizálások, a koncepciós perek, az egyetembezárások, mint idehaza, de ott még a magyar kisebbség külön meg is kapta a magáét a román hatóságoktól, ami ellen természetesen nem tett semmit a hazai szocialista vezetés. Ez a könyv – Vida Gábor Egy dadogás történetéhez hasonlóan – sokat elmond Erdély mai helyzetétől, ami úgy látszik egyre kardinálisabb kérdés a hazai kortárs irodalomban.

 

Az Omerta nem egy könnyed, szerethető és pihentető olvasmány, nem lehet és nem is érdemes vele gyorsan haladni. Idő kell ahhoz, hogy működni kezdjen a nyelvezete, és beszívjon minket magába, de azt hiszem, hogy fajsúlyossága és mondanivalója miatt Tompa Andrea történetét mégis érdemes elolvasnia minél több irodalombarátnak.