Főkép

Amikor befejeztem és letettem Margaret Atwood művét, inkább tudtam, semmint éreztem, hogy jó könyvet olvastam. Egyszerűen túl soknak találtam, túl sok mindenről akart szólni, túl nehéz volt. Benne van egy diktatúra bemutatása, utal annak kialakulására, utal a nők társadalmi helyzetére, de a nők egymásról való viszonyáról is mesél, emellett a főhősnő érzékeny portréja is. Nekem ezen az utolsó szinten szól legnagyobbat a regény, noha értem és elismerem a többi erényét is, sőt, ezzel együtt is nagyon fel tudott paprikázni.

 

Névtelen (legalábbis valódi nevét nem ismerjük meg, csak a birtokviszonyokat jelző Fredé megszólítását halljuk) hősnőnk mindennapjait, életét, gondolatait, környezetét ismerjük meg, múltja darabjaival együtt. Atwood aprólékos, hangulatos prózában adja át ezeket a pillanatokat, amitől könnyű a szereplő bőrébe helyezkedni. Átérezzük, milyen reggelente bevásárolni menni, milyen reménytelennek, eszköztelennek és magányosnak lenni egy szobában ülve, és érezzük, mennyire fojtogató a ház atmoszférája, melyet a benne élők okoznak. Ez a főszereplő megérthető, így rajta keresztül kiválóan tud a szerző beszélni az izgalmas társadalmi kérdésekről, amely főleg a nőket, társadalmi helyzetüket, elnyomásuk lehetőségét jelenti.

 

Atwood ugyanis egy olyan disztópikus világot épít fel, ahol a nőknek az a fő feladatuk, hogy szüljenek. Már azok, akik képesek erre, hiszen egy katasztrófa miatt a legtöbben elveszítették nemzőképességüket. A „kiváltságos” kevesek családról családra vándorolnak, hogy teherbe essenek. A többiek pedig vagy előkelő életet élnek egy-egy vezető mellett, esetleg szolgálnak, vagy végső soron az emberiség „szeméttelepére” kerülnek, hogy gyötredelmes életet követően korán haljanak. A rendszer viszont van annyira kifinomult, hogy ezeket a kasztokat egymás ellen fordítja, így egy olyan ördögi kört hozzon létre, amiből nincs kitörés.

 

Gileádban nő nőnek farkasa: a feleségek abban érdekeltek, hogy mielőbb gyerek szülessen a házasságból, ezért bármire hajlandóak, holott egy intimitás nélküli kapcsolatban élnek; míg a szolgálólány csak egy célra szánt edény, aminek sem jogai, sem lehetőségei nincsenek. A helyzetből természetes érdekszövetség lehetne, de mégis mindenki a saját előjogait vagy éppen szűk mozgásterét félti, hiszen lázadás vádjával bárkit elvihet az arctalan hatalom. Így válik ez a disztópia húsba vágóvá és aktuálissá.

 

Hiszen akár el akarjuk fogadni, akár nem, a nők a mai napig sokszor háttérbe vannak szorítva, mert a golfpályák, teniszmeccsek és kocsmázások világába ők nem nyernek bebocsátást. Gyakran többet kell dolgozni egy vezetői kinevezésért vagy azért, hogy egy megbeszélésen ne megalázó buksisimit kapjanak egy életképes ötletért. És amíg a politika leginkább a nők méhében turkál, és most már attól is el akarja venni a lehetőséget, hogy rendelkezzünk a testünk felett, addig A szolgálólány meséje bármelyikünkről szólhat.

 

Éppen ezért rémisztőek azok a képek, amikkel Atwood a hatalomátvétel kezdeti napjait mutatja be: amikor elveszik a lehetőség arra, hogy a nők maguk döntsenek, nem rendelkezhetnek a bankszámlájukkal és egyre kevésbé az életükkel. Ez az a pont, amit a hősnő férje sem ért meg, amit valószínűleg egy kiváltságos WASP férfi sem élt még át: milyen elnyomottnak lenni.

 

És, sajnos, ezért aktuális a mai napig Atwood mondanivalója, ezért arathat újra és újra sikert akár a regény, akár adaptációi. Mert magunkra ismerünk benne, felismerjük jelenünket és borzadunk lehetséges jövőnktől. Ezért kell, hogy minél több emberhez eljusson és megismerjék, mert a tudás birtokában érzékenyebben lehet a világra nézni, és így meg lehet akadályozni, hogy megvalósuljanak a benne foglaltak. Mert arra az epilógus is remekül rámutat: hiába hisszük, hogy egy rossz kor nem jöhet vissza, a régmúlt csírái egy-egy megszólalásban, viccnek tűnő megjegyzésben igenis életben maradnak, és így újra visszatérhetnek egy nem kívánt jövőben.