Főkép

Nemrég szembesültem vele, hogy a múló idő bizony nyomott hagy az ember kedvenc olvasmányain is, ugyanis mikor belevágtam Erling Jepsen Őszinte részvéttel című művébe, és már túl voltam az első oldalakon, elő kellett vennem a trilógia nyitódarabját, A kórusban sírás művészetét, hogy rájöjjek: ez lenne az, ami nekem annyira tetszett? Bár emlékeztem arra, hogy mi történt az előző kötetben, és főleg annak a könyvnek a hangulata maradt meg (eleinte az önfeledt röhögés, majd az egyre hervadó mosoly és a vége felé az egyre nagyobb döbbenet), rögtön feltűnt, hogy ennek a könyvnek az előadás- és ábrázolásmódját tekintve nem sok köze van a korábbihoz. Itt nincs móka és kacagás, nincs röhögés, legfeljebb némi kínos mosoly, na meg a nagy értetlenség. És mit mondjak a második rész befejezése után? Így van ez rendjén.

 

Hisz az Őszinte részvéttel évtizedekkel az első kötet befejezése után játszódik, a címből is kikövetkeztethető módon az érzelmi zsarolás királya, a hol erőszakos, hol kedves gyermekmolesztáló apa halála idején, amiről csak napokkal később értesül az előző könyv narrátora, az elhunyt fia, Allan, aki azóta híres drámaíróvá érett, és aki évek óta nem beszél a szüleivel. Aztán a felesége unszolására felkerekedik, hogy a molesztálást átélő, azóta gyógyszerfüggő roncsként vegetáló nővérével visszatérjen gyerekkoruk kisvárosába, és szembenézzenek a múltjukkal és a démonukkal. Ez már önmagában is egy jó dráma alapanyaga lenne, de a könyv legerősebb része nem ez, hanem ennek a torz, „se veled, se nélküled” család kapcsolati hálójának felfejtése és a szereplők megdöbbentő, néha érthetetlen cselekedeteinek okának feltárása. És hogy ehhez még egy krimiszerű nyomozás is társul? Csak hab a tortán.

 

Az Őszinte részvéttel úgy működik, mint a legjobb suspense mozik: az ember, ahogy egyre több információt tud meg, egyre kényelmetlenebbül érzi magát, és egyre feszültebb lesz. Mert mit lehet kezdeni egy olyan anyával, aki lelkiismeret-furdalás nélkül bevallja, hogy igenis tudott arról, hogy a férje rendszeresen lefekszik a 14 éves lányával, de neki ez így volt a kényelmesebb? Mit lehet kezdeni egy olyan lánnyal, aki ennek ellenére is csügg az anyján, annak ellenére, hogy az tudomást sem vett majd egy évtizede a létezéséről, mert a férje ezt akarta? És mit lehet kezdeni egy drámaíróval, aki minden művében saját családja szennyesét teregette ki, és aki titokban várta apja halálát, és aki ennek megtörténte után fejébe veszi, hogy itt bizony gyilkosság történt? És mi van, ha igen? Sajnálnunk kéne ezt az embert? Felháborodnunk? Elítélnünk (ha léteznek) a tetteseket?

 

Erling Jepsen regénye ezúttal két, harmadik személyben és meglehetősen távolságtartó módon elmesélt szál között váltogat (az egyik az anya, a másik a fiú ténykedéseit követi nyomon), amelyek tökéletesen kiegészítik egymást, és ami egyre közelebb vezetnek – na, nem a gyilkosság(?) megfejtéséhez –, hanem ehhez a hihetetlenül diszfunkcionális családhoz és a mindennapi önbecsapásaink kérlelhetetlen leleplezéséhez. Az Őszinte részvéttel tipikusan az a könyv, amit azok fognak értékelni igazán, akik az irodalomtól nem az önfeledt szórakozást és a derűs kikapcsolódást, hanem az élet mélységeinek és sötét oldalának bemutatását várják. Nekik nemcsak ajánlott, de egyenesen kötelező! Én meg már most készülök a harmadik kötetre...