Főkép

Viszonylag ritka, hogy egy író azzal lesz világhírű, hogy tökéletes epigonja egy másik írónak és erre karriert tud építeni. Michael Cunninghamnek összejött, de még hogy! A Pulitzer-díjat hozó és Oscar-díjas filmet inspiráló Az órák után percig sem volt kérdés: nincs nála tökéletesebb kortárs megidézője Virginia Woolf munkásságának. Ezzel nyerte el a világhírt – de vajon csupán ezért? Vagy van más is a Cunningham-hatás mögött?

 

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam el ezen a Mire leszáll az éj nagyjából minden egyes lapját olvasván. Ez a mű sok szempontból egy tökéletes huszonegyedik századi Mrs. Dalloway parafrázis – hogy Mrs. Dalloway itt történetesen Mr., az a két szerző munkáit ismerve vajmi kevés jelentőséggel bír. Peter Harris, a középkorú, épp kezdődő életválsággal küzdő New York-i műkereskedő a regény által átfogott néhány napban átértékeli egész addigi életét, számot vet múltjával, jelenével, tán erre, tán arra kanyarodó lehetséges jövőivel, vonzalmaival és szorongásaival, elért eredményeivel és kicsinyes vágyaival. De vajon felrúgja-e, fel kell-e rúgnia egész addigi életét, vagy…? Vagy nem történik semmi, mert sosem történik semmi, megyünk tovább napra nap apró győzelmek és kudarcok által szegezett utunkon, miközben azt hisszük, minden tettünk valami egyetemes jónak vagy szépnek a szolgálatában áll, tart valahová, elvezet valamihez – pedig valójában csak parányi porszemek vagyunk, akik szeretnek, gyűlölnek, hibáznak, megbocsátanak és megbocsáttatnak, szakítanak vagy együtt maradnak, ütnek és csókolnak, képekben gyönyörködnek és irodalmat írnak. Ki tudja, tán mégis ez a mindenség.

 

Cunningham játszik. Játszik velünk, olvasókkal és hősével, Peterrel. Kinek tökéletes életébe a maga bántó közhelyszerűségével rondít bele a feleség (művészeti magazin szerkesztője, kifinomult, nem feltűnő szépség, tökéletes társ a tökéletes középosztálybeli férjnek és tökéletes anya az elvárható mértékben lázadozó húszéves egyetlen lánynak) majd’ húsz évvel fiatalabb, drogos múlttal büszkélkedő, félrecsúszott öccse. Ethan, aki túlságosan hasonlít a fiatal Rebeccára. Aki „valami művészettel” akar foglalkozni, de persze sem tehetsége, sem képzettsége, sem tapasztalata – adja hát magát, hogy a galériatulajdonos sógor mellett gondolja megtalálni az utat „valami” felé. Aki megvet mindent, ami középszerű, ami népszerű, ami társadalmilag elfogadott, ami a középosztálybeli New York-i értelmiség számára napi táplálék, ami „rendes fiút” csinálhatna belőle. Mondom, igazi közhelyparádé.

 

Hogy a regény mégsem lesz az, egyrészt Cunningham gyönyörű stílusának köszönhető, másrészt a befejezésnek. Peter elbizonytalanodik, persze hogy elbizonytalanodik, bármelyikünk azt tenné, ha egész addigi életét, karrierjét, művészetfelfogását, életmódját egy tank erejével rohanná le a saját fiatal, lázadó, elnyomott énje. Mert nem történik más, mint hogy a társadalom által ránk kényszerített álarcok lehullnak, és feltör a bizonytalanság. Amit eladunk, vajon valóban művészet vagy csupán blöff? Tetszik nekünk vagy sem? Érdekel még egyáltalán, hogy tetszik-e vagy színtiszta profizmussal adjuk el, mert hozza a pénzt? Bevalljuk-e magunknak hogy nem érdekel, vagy megvezetjük magunk (is) azzal, hogy hiszünk a művészeinkben? Szeretjük még azt, aki mellettünk van, vagy csupán a megszokás vezet? Mikor gondolkodtunk el utoljára azon, valóban szeretjük-e még, vagy csak a szokottan jó szex és az ismerős manírok miatt vagyunk vele? És mikor gondolkodtunk el azon, vajon ő elgondolkodik-e néha, miért van velünk? Érdekel valójában, igazán, miért hidegült el tőlünk a lányunk, vagy már rég asztal alá söpörtük ezt is és belemerevedtünk a „rosszapa” szerepkörbe?

 

Merengünk Peterrel a művészet mibenlétén, a siker viszonylagosságán, a középszerűség bénító erején és a mindent felrúgás pusztító vágyán. Közben járjuk New York utcáit (éppúgy New York-regény ez, ahogy a Mrs. Dalloway London-regény), szobrászok műhelyébe lesünk be, a keleti part felső-középosztálybeli gyűjtőivel kacérkodunk, és nem vesszük észre, hogy míg mi merengünk, más is ott van velünk. Cunningham e tekintetben (is) tökéletes Woolf-epigon: hősei annyira el vannak foglalva saját érzéseikkel, hogy jószerén vakok bárki máséra. Nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. És mégis: ha létezik megváltás, akkor valahol ott kezdődik, amikor elkezdünk megnyílni a másiknak. Amikor beengedjük a legbensőbb félelmeinkbe. A legszánalmasabb szorongásainkba. És akkor talán, de csak talán van esélyünk arra, hogy átíveljük azt a szakadékot.