Főkép

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán" korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

 

Mary E. Pearson: Az árulás szépsége

(GABO Könyvkiadó, fordította Miks-Rédai Viktória)

 

A Fennmaradottak krónikái trilógia befejező része szerencsére nem okoz csalódást. Aki a romantikus vonalért, a főszereplők közti szerelmi háromszögért van oda, az teljesen kész lesz tőle, annyi minden történik. Aki a fantasy/kalandregény vonulatért, az nagyra fogja értékelni az elkerülhetetlenül elérkező, végső, nagy csatát, amely úgy is tud fordulatos és izgalmas lenni, hogy egyébként tipikus végső, nagy csata. Arra sem lehet panaszkodni, hogy a karakterek unalmasak lennének, nemcsak a – nem kevés jellemfejlődésen áteső – három főszereplőért lehet izgulni, de a többiek között is vannak emlékezetes figurák.

 

Amit kicsit sajnáltam, az a második részben (Az árulás szíve) felerősödő, még leginkább spirituálisnak nevezhető vonal háttérbe szorulása. Erre persze számítottam, hiszen a már említett végső, nagy csatának meg kellett lennie, és ott nincs helye annak az érzékeny, finom és megindító mondanivalónak, ami elsősorban Liához ill. Vendához köthető. Cserébe viszont a kötet végén megtaláljuk a Morrighan című kisregényt, mely a sorozat előzményét meséli el, azt, hogy kikből és hogyan is alakult ki valójában az a világ, melyben a trilógia játszódik. És Pearson ezt már-már zseniálisan oldotta meg, nem is elsősorban az őstörténetet magát, hanem azt, ahogy az a trilógiában aztán megjelenik – amilyen torzulásokkal, változásokkal. Vagyis, hogy a múló idő és a vele változó ember mint alakítja át a múltat, hogy válik az eseményekből előbb történelem, majd legenda.

 

Méltó befejezés ez, és remélem, az írónő eztán még bátrabban vág majd bele mélyebb mondanivalót is hordozó, még szövevényesebb történetekbe.

 

Jeffrey Brown: Jedi Akadémia – A padavan visszatér

(Kolibri Kiadó, fordította Horváth M. Zsanett)

 

Roan második éve a Jedi Akadémián – nem is tudom, írják-e valahol, hogy hány évig tart ott a képzés, de a részemről alig várom a folytatást, ami ugye a valódi iskolában, itt a Földön, nem igen fordult elő a legtöbbünkkel… Persze Roan, akinek ott kell lennie, kevésbé élvezi. Az első év szenvedései után végül is csak sikerült beilleszkednie a végére, tehát joggal remélheti, hogy a második már csak könnyebb lesz, de épp ellenkezőleg történik. A pilótaképzés, amit úgy várt (Luke Skywalker legalábbis lelki rokonaként), egyáltalán nem indul jól, a többiről nem is beszélve. Különösképpen a barátokkal, a barátság intézményével gyűlik meg a srác baja, és nem is biztos, hogy mindig a barátok tehetnek erről… Hovatovább Roant is megkísérti a sötét oldal, de legalább ugyanilyen kihívást és megpróbáltatásokat jelent az, hogy új szakács érkezik az Akadémiára…

 

A sok rajzzal, képregényrészlettel illusztrált sorozat remek ajándék lehet minden ifjú olvasónak, aki még nem tud annyira jól olvasni, hogy hosszú, csupa betű regényekkel vesződjön. S nemcsak azért, mert könnyű olvasni, izgalmas és szerethető, de azért is, mert szájbarágósság nélkül, bármely iskolás számára érthető és átérezhető formában beszél az élet ilyen-olyan dolgairól (jelen kötetben ugye elsősorban a barátságról).

 

Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy Jeffrey Brown mind rajzban, mind írásban valami olyan bájt sző a könyveibe, aminek köszönhetően felnőtt fejjel is baromi élvezetes olvasmányok. Meglehet, enélkül a Jedi Akadémia csak egy lenne a tökugyanolyan sulis sorozat közül, még ha a Star Wars univerzumban játszódik is, ezzel viszont igazi szívecsücske lehet sok-sok olvasónak.

 

Esther Hicks & Jerry Hicks: Sara második könyve – Seth, az igaz jó barát

(Totel Books, fordította Zsoldos Mariann)

 

A Salamon beavató meséi címen is ismert sorozat második kötetében (mely korábban Sara és Seth beavató meséi címen jelent meg) Sara új barátra lel az iskolában – ahol korábban ugye egy barátja sem volt –, a nemrég a kisvárosukba költözött fiú, Seth személyében. Akit persze nyomban kipécéz magának az osztály kevésbé megértő és belátó része, és Sara próbál neki segíteni. Méghozzá a Salamontól, a bölcs bagolytól tanult módon, így aztán immáron ketten tanulják a vonzás törvényét, és élik meg mindazt, amit, ha jól belegondolok, minden gyereknek jó lenne megélnie. Mert miközben megkapjuk (részint újra, de részint máshogy) a tanítást arról, hogy hogyan gondolkozzunk és cselekedjünk, hogy az életünk élhetőbb meg szebb meg jobb legyen, közben leginkább a gyerekkor és a barátság szépségéről szól ez a könyv. Kalandjaik egy része úgymond teljesen átlagos, még ha a másik része nagyon is fantasztikus.

 

Mutatok egy példát, hogy milyen okosságok szerepelnek a regényben: „A jó nem jöhet, ha rossz gondolatok közt tartózkodsz.” Ez nyilván rém klisésen hangzik így kiragadva, ám épp az a jó, hogy egy történetbe helyezve, akként elmesélve tartalommal telik meg.

 

Viszont ebben a kötetben már nincsenek olyan, kissé régies, nagyon hangulatos illusztrációk, mint az elsőben voltak, de ez talán ahhoz is kapcsolódik, hogy Sara is idősebb már, és bár a két gyerkőc között nincs szó (még?) vonzalomról, szerelemről, mindenképp ott van a háttérben a felnövés, a felnőtté válás is. És ez jó, mert erről is szépen ír ez a könyv.