Főkép

A Budapest Katalógus 2013. novemberében indult, és elsősorban az íróként-költőként is kiváló Szöllősi Mátyás munkája – a legtöbb fotót ő készíti hozzá, s ő kérdezi meg a fotón szereplő embereket is, akik aztán mindenfélét mesélnek. Mert a Budapest Katalógus az emberekről szól, Budapesten élő, itt dolgozó vagy akár csak átutazó emberekről, az ő portréjuk szerepel a könyvben, és az ő gondolataik, hol egy sorban, hol másfél oldalon – angolul és magyarul is.

 

Nem Mátyásék találták ezt ki, bár nem gondolom, hogy a Humans of New York nevű, sok magyar követővel is bíró blog lett volna az ötletgazda. A fotózás mindig is történetmesélés volt egyben; ahogy az ősi mondás tartja (aminek most hirtelen nem találom a forrását): egy kép többet mond ezer szónál. De itt még szavak is vannak hozzájuk, és ez jó.

 

Pedig először tartottam egy kicsit ettől a könyvtől. Belelapozva felmerült bennem, hogy sok fotón nem is nagyon látszik a hely, ahol készült. A tónusok erősek, és bár a képek is, de vajon mennyire lesz megmondó, nevelő szándékú? Mennyire fogja erősíteni az előítéleteket – vagy épp mennyire erőlteti azt, hogy minden ember ugyanolyan és szeressük-egymást-gyerekek…? Vagy épp: mennyire lesz érdekes és olvasmányos egy könyv, amiben annyiféle ember van, ahány fotó?

 

Aztán az történt, ami az igazán jó könyveknél, filmeknél – meg egyáltalán, az igazán jó élményeknél szokott: elkapott a könyv hangulata, sodrása, sokszínűsége, és a végén már úgy éreztem, szeretném, ha minden budapesti és minden, Budapesten megforduló ember olvasná, elejétől a végéig. Elhihetik nekem, hogy jobb szórakozás és többet ad, mint ami a legtöbb ember számára a napi szórakozást vagy tájékozódást jelenti.

 

A Katalógusban előbb Buda, aztán Pest kerül sorra, mindkét városrész esetében keresztnevük szerinti ábécé sorrendben követik egymást a szereplők, és mondhatni, hogy az élet rendezte így, de valami egészen sajátos hullámzása lesz így a könyvnek, amit szinte csak akkor ér tetten az ember, ha mondjuk három ugyanolyan nevű embert néz meg és olvassa el a történetüket, merthogy persze mind más és más. A keresztnevek mellett az adott hely vagy utca nevét is olvashatjuk, ahol a fotó készült. Sokszor alig ismerni rá az adott helyre vagy utcára, de idővel rájöttem, hogy Mátyás nem mindig a nyilvánvalót örökíti meg a képein – sokszor épp a háttér elmosódottsága közvetíti a hely hangulatát, és van, hogy olyan részletet mutat meg, amit magunktól tán észre sem vennénk, ahova amúgy nem nyernénk bepillantást.

 

És igen, egyben kordokumentum is ez a könyv, de az a fajta, ami elsősorban nem a napi híreket vagy a társadalmi folyamatokat tükrözi (noha mindezt is), hanem azt, hogy az emberek, a mindenféle emberek, akik születnek, élnek és meghalnak ebben a korban, ők mit gondolnak, hogy éreznek, hogyan élnek. Nem mintha a képekhez kapcsolódó szövegek mélyinterjúk lennének, sokszor épp azzal mondanak sokat, hogy látszólag „semmitmondóak”. Az egyes embereket sem ismerjük meg teljességükben. Van, aki egy teljes, megélt élet bölcsességét tárja elénk, van, aki az aktuális hangulatát veti oda foghegyről. Van, aki arról beszél, hogy mivel foglalkozik, legyen az bár fontos közügy, vagy épp a napi túlélésért folytatott közel reménytelen harc; és van, aki az álmait vagy épp a múltját tárja elénk felvillanásnyira. Mindezekben és mögött persze, hogy ott van a társadalom, a budapesti és magyar lét, sőt, a nyugati civilizáció is, és a történelem, s nem „csak” a számos olyan ember kapcsán, akik megélték `56-ot, és elmesélik sokszor borzalmas történetüket… (Milyen furcsa amúgy, hogy egy évtizeddel ezelőtt a hasonló korú emberek még a világháborúról beszéltek volna, ám mára alig maradt belőlük hírmondó, pedig volna mire emlékeztetniük…)

 

És persze, hogy nagyon sokszor megható vagy megrázó a kép és az a pár sor. Hajléktalanok, hátrányos helyzetű, egyik napról a másikra élő emberek is a szemébe néznek az olvasónak, és sokszor megdöbbentő, amiket mondanak. De nem csak a szenvedés, a hányattatás miatt, hiszen olyan tartással, derűvel, életbölcsességgel is találkozni, amit az úgymond átlagember is megirigyelhetne (már ha létezik még ilyen).

 

Ám a nyomorban élők csupán egy kis részét képezik úgy a könyvnek, mint Budapestnek. Tényleg mindenféle néppel találkozhatunk a Katalógusban, színészek (például Tahi-Tóth László), írók, zenészek, híres emberek, milliárdosok épp úgy akadnak, mint tudósok, valamely ügyért fanatikusan küzdő elhivatottak, és sok olyan arc is, akire simán rámondaná bárki, hogy „az utca embere”, és természetesen nekik is megvannak a maguk történetei, bölcsességei, akár poénjai. Meggyőződésem, hogy bárki, aki kézbe veszi a Katalógust, és végigolvassa, talál majd rengeteg olyan képet és sort, ami üzenetet hordoz a számára, ami megríkatja, megnevetteti, amit és akit szívébe zár, s nyilván olyat is, aki nem lesz szimpatikus. Ez a könyv igazolja azt a régi felfogást, hogy amit megismerünk, attól nem félünk annyira.

 

S a legjobb az egészben, hogy mindezt nem lenyomja az olvasó torkán, hanem egyszerűen csak megmutat mindenféle embert és sorsot, szinte csak villanásnyira, ami nem elég sem az igazi megismeréshez, sem ahhoz, hogy bármit is megítélhessen az ember, s mégis közelebb hozza őket az olvasóhoz. Aki, ha jót akar magának, magával viszi azt, ami jót neki ad ez a könyv, de közben mindenképp tágul a világlátása. És ez jó, ugyanis ha tetszik, ha nem, iszonyúan sokan élünk együtt ebben a városban, ebben a világban, kirekeszteni istenigazából nem lehet semmit, legyen bármily irritáló vagy félelmetes vagy közömbös – de ha vetünk rájuk egy pillantást a Katalóguson keresztül, akkor az olyan, mintha a szemükbe néznénk. És a szem, mint tudjuk, a lélek tükre, és két ember között a legegyenesebb út. Nem hiszem, hogy aki rasszista, ettől a könyvtől kevésbé rasszistává válna, vagy épp aki liberálisnak vallja magát, az jobban megértené általa a „másik oldalt”. De talán elültet egy magot ez a könyv, annak a megértéséhez, hogy nagyon sokfélék vagyunk, és ezt tiszteletben kell tartani, máskülönben nem fogjuk túlélni ezt az egészet, amit nevezhetünk mondjuk itt és mostnak is…

 

Külön jó volt látni néhány arcot, akit így vagy úgy, de ismerek, egy zenészt, egy hajléktalant, akit szinte minden nap látok az aluljáróban… és olvasni a történetüket. Nem tudok rájuk többé ugyanúgy nézni, valami keveset megtudtam róluk, és miközben ez nekik a mindennapi életük, én gazdagabb lettem általuk. Máris többet tudok róluk, mint a Budapesten naponta megforduló akárhánymillió emberről. Többé nem közömbösek nekem. Bár magam igyekszem minden élőt tisztelni, mégis egészen más minőséget jelent az, hogy vannak a tömegben arcok, akiket legalább ennyire megismertem.

 

Honlap: http://budapestkatalogus.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/budapestkatalogus