Főkép

Irga, Verna, Elna: az ő összefonódott sorsukról szól Katja Kettu legújabb regénye.

 

Már a prológusban megtudjuk, hogy 1937-ben a finn Irga (a Fehér Tábornok lánya) átsíel, átszökik Finnországból Oroszországba, attól a hittől vezérelve, hogy kedvesével, akinek gyermekét a szíve alatt hordja, új életet kezdhetnek. (A vörös Farkasfoggal való viszonya persze otthon kiderül, a falubeliek meg is büntetik: kivágják a nyelvét, amiért fehér létére egy vörössel szűrte össze a levet – ez az oka a szökésének.) Ám ez csak hiú ábránd maradt, mert a megnémult lányt gyermeke apja magára hagyja, és mire észbe kap már egy szovjet munkatáborban találja magát.

 

Itt ismerkedik meg a mari lánnyal, Elnával, akivel hamar örökre szóló barátságot kötnek. Elna lesz Irga hangja, testvérekként szeretik és segítik át egymást a nehézségeken. Amikor Irga gyermeke megszületik, nem maradhat vele, és fondorlatos módon, hamis papírokkal kijuttatják a táborból, Irga csak reméli, hogy megmenekül, de biztosat persze nem tudhat. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor megérkezik a táborba Alekszej Ignatyenko, Elna falubelije, gyermekkori „jegyese”. Miatta a lányok vetélytársakká válnak...

 

Közben a másik szálon 2015-öt írunk. Verna, Irga Malinen unokája Lavra falvába utazik, hogy kinyomozza apja (Henrik) halálának rejtélyes körülményeit. Henrik az anyja után kutatott itt, az isten háta mögötti faluban, ahol az idő is megállt. Verna a faluban persze rögtön Elnába botlik, akinek a házában fura alakok tanyáznak. Ott van például Kígyónyelv Oden, aki láthatóan agyalágyult – nyelve valóban kettéágazik, mint a kígyónak, ezért beszélni sem nagyon tud. A kemence mellett pedig folyton ott gubbaszt egy piros (úttörő?) nyakkendős gyerek, akiről kiderül, nem is mindenki látja – lehet, hogy csupán egy látomás?

 

Verna kérdéseire nem igazán kap választ (akárcsak mi, az olvasók), sőt, akármilyen nyomra bukkan, az is egyre csak növeli a kétségeit, értetlenségét. Amikor itt is felbukkan félévszázad távlatából Alekszej Ignatyenko, már én is tépdesni kezdtem a hajamat, hogy mi a csuda történik itt. Már-már kezdtem kétségbe esni, hogy ebből a titokzatos katyvaszból sosem keveredek ki, amikor Verna rájön a rejtély megoldására (amitől persze nekem még a lélegzetem is elállt, annyira meglepett, de azért a homlokomra csaptam, hogy hát persze, erre miért is nem gondoltam?), és innentől kezdve az események felgyorsulnak, a dolgok szépen lassan tisztázódnak, de a szerző mindezt olyan fondorlatos, csavaros módon teszi, hogy öröm volt olvasni.

 

Meglehetősen kedvelem a párhuzamos idősíkon játszódó történeteket, és ha ehhez még a szálak összekuszálása is párosul, nálam biztos a siker. Mondhatni majdnem gyors egymásutánban olvastam az Éjlepkét és a Zulejka kinyitja a szemét (szerzője: Guzel Jahina), melynek az az érdekessége, hogy elég sok hasonlóságot fedeztem fel a két regény között: munkatábor, várandós anya, hiedelmek, babonák (itt Ignatyenkó a férfi főhős, amott Ignatov – kísérteties, nemde?). Míg ott csak megérintett a mágikus realizmus szele, itt Katja Kettu beborított vele mindent. Az a furcsa, hogy én általában nem szoktam megbékélni ezzel a műfajjal, de ezúttal a finn írónő mágiájának ereje alól nem térhettem ki: jól lerántott a mélybe, és én azóta is ott pislogok az olvasottakon rágódva.