Főkép

Meglehet, egyedül vagyok a véleményemmel, de úgy gondolom, a katonai avagy háborús sci-fi regények kissé alulreprezentáltak a zsáner egyéb oldalhajtásaihoz képest. Ott van Marko Kloos Frontvonalak sorozata, a nemrég befejeződött Vének háborúja sorozat John Scalzi tollából, és – ha nem vesszük hozzá a komplett Warhammer 40.000 könyvzuhatagot – hát, ennyiben ki is merült volna a lista. Tiszta szerencse, hogy a GABO Kiadó tavaly útjára indította Jack Campbell tizenegy részes űrháborús sorozatát, Az elveszett flottát, szóval mégsem maradnak olvasnivaló nélkül azok, akik szerint egy igazán jó sci-fi űrcsaták sorozata nélkül teljességgel vállalhatatlan.

 

A Vakmerő, Az elveszett flotta második része ugyanis ezt kínálja, nem kevesebbet. Az első kötetben (Rendíthetetlen) megismertük John „Black Jack” Geary flottakapitányt, a száz évvel ezelőtti eltűnése után meglelt, szinte mondabeli háborús hőst és taktikai géniuszt. A Szövetség csapdába csalt űrflottillájának élén ugyan sikeresen kicselezte a szindikátusi világok állította sereget, ám az a győzelem csak arra volt elég, hogy hosszú hónapokra/évekre nyúló folyamatos menekülését legalább elkezdhesse a Szindikátus által ellenőrzött galaxison keresztül, vissza a Szövetség által kontrollált terület felé. A túlerőben és „hazai terepen” harcoló hajókkal a sarkában csak úgy maradhat meg a legkisebb reményük a hazajutásra, hogy végig sikerül túljárniuk az ellenség eszén, valamint a harci érintkezések alkalmával is folyamatosan föléjük kerekednek, lehetőség szerint hajó- és emberveszteség nélkül.

 

A második kötetben a menekülés, vagyis a… méltóságteljes stratégiai hátrálás kezdetét élhetjük át, a Szövetséges flotta kisebb-nagyobb háborús sikereit, amiket az első egy-két ugrópont környékén lévő rendszerekben értek el. A várható nehézségeken túl izgulhatunk megjelenő váratlan fordulatokon, amik a fegyelmezetlenségből, vaskalaposságból vagy az emberi természet kiszámíthatatlansága miatt okoznak problémát az ezer sebből vérző flottának. Ezeknek a fordulatoknak a megjelenése valahol el is várt, nem tartogat meglepetéseket, hiszen elég nehezen lehetett volna elhinni, hogy háborús helyzetben – az életveszélyen kívül – nagyjából minden rendben menne. Ezeknél szerintem jóval izgalmasabb volt két elem, amiből az egyik már ismerős lehet az első részekből, szóval azzal kezdem.

 

A csataleírások ismét remekül sikerültek, amiben nagy segítség lehet Campbell katonai múltja is. Nem egyszerű feladat, de neki simán sikerült érthetően, izgalmasan és főleg hihetően tolmácsolni olyan hadmozdulatokat, amikben összesen vagy száz hadihajó szerepel, főleg, mikor néhányuk akkora távolságra van a Rendíthetetlen parancsnoki hídjától, hogy a róluk kapott kép vagy nyolc órás csúszásban van a valós időtől. A másik csoport meg csak egy órányira, de közben 0,2 fényéves sebességgel távolodik, a harmadik meg 0,1-el közeledik a célpontja felé/felől. A flottakapitánynak egy rettenetes méretű kakofón adathalmazból (aminek a fele még egy megközelítő becslés megtételéhez is régóta elavult) kéne átlátnia az életfontosságú csata aktuális állását és megtervezni az összes alakulat következő lépését – nem egyszer az ellenség zárótüze alatt. Csapdákat állítani, elkerülni és közben még haladni is a nagy tervvel: minden egyes lépéssel egyre közelebb jutni haza. A nem túl gyakori békés pillanatokban sem egyszerűbb a képlet, csak akkor jellemzően a katonai dilemmák helyét az emberi problémák veszik át. Valamint a regény második jelentős fordulata, ami jelenleg sok vizet még nem zavart, na de majd az utolsó öt részben! Azok már csak arról fognak szólni, ezért is remélem, hogy eljutunk oda is hamarosan. Nevezetesen a szindikátusi űr másik oldalán elterülő ismeretlen területről, amit – egy szörnyű gyanú szerint – egy nem emberi, jóval fejlettebb civilizáció tart uralma alatt, akiknek nincsenek békés szándékaik.

 

Az első részről szóló írásomban arról keseregtem egy pillanatig, hogy a regény egyetlen szereplője a karakterhibáktól mentes John Geary, a többiek csak asszisztálnak mellette. Ez a véleményem most már kissé árnyaltabb: jelentősebb szerepet kapott még négy-öt figura, akiket már meg lehet különböztetni a tetteik vagy véleményük alapján is, nem csak azért, mert a gondolatjel után oda van írva, hogy ki beszél éppen a flottakapitánnyal. Ezzel a szerző a legnagyobb hiányosságát (a szememben) ki is javította – az önismétlések száma ellenben maradt azon a szinten, amin volt (pedig mostanra már aki akarja, érti, hogy nem tetszik neki a kéretlen hősszerep…) –, ezért sem kérdés, hogy maradok-e a folytatásokra is.