Főkép

Szédítő sebességgel követik egymást a The Walking Dead kötetek az új magyar kiadótól, úgyhogy mostanság nem lehet elvonási tünetünk – de persze nem is baj, hogy nincs időnk túl sokat szusszanni két rész között, hiszen talán minden korábbinál izgalmasabbá vált a történet. Még ha múltkor kicsit panaszkodtam is a cselekmény tempója és részletessége miatt, most minden helyre állt: Rickre és társaira újabb veszély vár (ezúttal „csupán” zombik formájában, akik természetesen továbbra is uralják ezt a világot, még akkor is, ha néha úgy tűnik, az ember is lehet legalább ennyire veszélyes), és az egész közösség sorsa kérdésessé válik.

 

Mi ebben az újdonság? – tehetnénk fel a kérdést, hiszen ilyesmivel már számtalanszor találkoztunk az elmúlt kötetekben. A szereplők végre találnak egy olyan helyet, ahol felcsillan a remény morzsája, elkezdik élvezni, elkezdenek hosszú időre tervezni, aztán jön a katasztrófa (vagy élőhalottak, vagy nagyon is élő emberek formájában), ami előbb-utóbb azzal ér véget, hogy hőseinknek tovább kell állniuk. Meddig lehet ezt a kört még folytatni? Szerencsére Robert Kirkman most sem hagy minket cserben, és megmutatja, hogy még Rickék is képesek lehetnek fejlődni – ez pedig legalább annyira fontos, mint hogy túléljék a legújabb zombitámadást.

 

Meddig képes az ember folyton menekülni, folyton továbbállni? Nem nézve vissza, nem törődve mindazokkal, akiket hátra kellett hagynia, nem gondolkodva azon, hogy mi lett volna, ha... Meddig képes csak a saját túlélésére koncentrálni – és mikor veszi észre, hogy a folytonos menekülés olyan hideggé tette a szívét, ahonnan már félő, nincs visszatérés? Rick örökké hangoztatott elve – „ha választanom kell a saját gyerekem vagy másé között... akkor mindig a sajátomat fogom választani” – egyre érzéketlenebbé teszi, és rémisztő figyelni, hogy milyen könnyen képes elengedni másokat. „Nekem ezzel kell együttélnem”, győzköd mindig, de vajon tényleg érzi még ennek a súlyát? Még mindig ugyanúgy meghatja, ugyanúgy elborzasztja, ugyanúgy megfagyasztja a lelkét egy-egy halál, aminek legalább részben ő is a részese volt? Meddig lehet ezzel a súllyal, ezzel a felelősséggel élni?

 

Nem mondom, hogy Kirkman válasza meglepő, de amikor bekövetkezik, mégis nagyon sokkoló látni. Hiába, egyes alakok már több mint nyolcvan füzet óta velünk vannak, és bármi, ami velük történik, az még mindig megdöbbentő – és ehhez nem kell halálra gondolni, már az is elég, ha egy régebbi szereplő kezd összeomlani, és már nem hisz abban, hogy túléli a holnapot. És ilyen szempontból talán a legérdekesebb majd csak a mostani kötet után jön: ha túljutott a közösség a veszélyen, mi lesz utána? Helyre lehet állítani mindent? Az épületek, a kerítés könnyű dolog – de vajon mi a helyzet az emberi kapcsolatokkal, az ép elmével?

 

Szembesülni azzal, hogy nincs kiút ebből a helyzetből, talán pont azoknak a legborzalmasabb, akik eddig viszonylag nyugodt körülmények között éltek. A kötet első fele mintha rájuk fókuszálna: a kisváros azon lakóira, akik talán életükben most először döbbentek rá arra, hogy milyen is a valóság. Ez a „régi csapat” számára, akik már régóta ebben élnek (no meg nekünk, akik régóta olvasunk róla), nem meglepetés, viszont fontos érzékelni, hogy még mindig léteznek olyan emberek, akiknek nehezen feldolgozható traumát jelent, ha elveszítenek valakit. Szívszorító, egyenesen brutális az a rövid párbeszéd, ami Carl és az egyik helyi fiú, Ron között zajlik – az ilyen látszólag egyszerű, de mégis mélyen emberi pillanatok miatt szeretem továbbra is nagyon ezt a képregénysorozatot.

 

Persze a kötet második felének durva, egyenesen grandiózus összecsapása is veszett hatásos volt, nem tagadom, úgyhogy akinek hiányoztak az elképesztő zombiharcok, az most nem panaszkodhat (egy ideig gondolkoztam a „felemelő” jelzőn – de vajon felemelő lehet egy ilyen csata? Mit jelenthet az, ha annak érezni, mit mond ez el rólam és a sorozathoz való viszonyomról?). De talán számomra még jobban tetszett a kötet legvégén Rick monológja: egy olyan folytatást vetít előre, amely bizony teljesen más hangulatban és más felhanggal fog zajlani, mint amit eddig megszokhattunk. Izgatottan várom.