Főkép

Szép lassan eljött már annak is az ideje, hogy eljutottunk addig a pontig a Cormac McCarthy életműkiadásban, hogy már csak a korai regények maradtak hátra – így jelenhetett meg nemrégiben az amerikai mester 1973-as (és sokáig elfeledett) remeke, az Isten gyermeke is. McCarthy pedig van akkora zseni, hogy még ez a korai műve is akkorát üt, amivel ott lehet a helye az év legfontosabb és legemlékezetesebb megjelenései között.

Az egész életmű ismeretében elmondhatom, hogy az amerikai írót elsősorban a Földön élő Gonosz érdekli. Ennek a Gonosznak a mozgása, a megállíthatatlansága és az emberekre gyakorolt hatása – gondoljunk csak Anton Chigurhra a Nem vénnek való vidékből, vagy Holden bíróra a Véres délkörökből. Ez ebben a kis remekben sincs másként, csak az itt megjelenő Gonoszt mozgató erők mások: a sorozatgyilkos nekrofillá vedlő Lester Ballard még inkább egy állati szinten mozgó szerencsétlen ösztönlény, és nem egy hihetetlenül intelligens és megállíthatatlan emberfeletti szörnyeteg.

Ebben a korai kisregényben már minden megvan, ami a későbbi McCarthy műveket naggyá teszik: a szikár, vesszőket mellőző minimalizmus, melybe gyakran beékelődnek gyönyörű költői képek is; a minden átható biblikusság és példázatosság uralma a minimális cselekményen; a nehezen értelmezhető, ám sokat mondó álmok; megfoghatatlan történetek a régmúltból; a későbbi karakterek archetípusai; és a filozofikusság határát súroló, vagy olykor átlépő párbeszédek egyaránt.

Lester Ballard a Tennessee államban élő 27 éves fiatalember már a történet kezdetén is egy furcsa, különös, kitaszított figura. Szüleit korán elvesztette, és miután a házát is elárverezik a feje felől, egyre gyorsuló ütemben kerül kívül az emberi társadalmon, és egyre gyakrabban kerül szembe a törvénnyel. Ballard érezhetően egy beteg elme vagy egy beteg lélek (nehéz eldönteni, hogy melyik inkább), de ahogy nyomon követjük a kóborlásait, valamint egyre hátborzongatóbb tetteit, érezzük, hogy nem is lóg ő ki annyira a környezetéből, mint gondolnánk („Isten gyermeke, talán éppúgy mint te”). Hisz ebben a hihetetlenül erős atmoszférateremtő erővel ábrázolt világban valamilyen szinten mindenki torz, durva, megkeseredett, a kemény, kietlen és szétdúlt tájon mindenki csak a maga boldogulásával törődik, a másikra fittyet hányva.

Magáról a történetről nem árulnék el többet (aki ismeri az eddigi életművet, az úgyis sejtheti, hogy nem lesz egy rózsaszín leányálom – ráadásul ebből a rémálomból sem ébredés, sem feloldozás nem lehetséges), hanem kitérnék egy kicsit a fordításra. Nem tudom mi az oka annak, hogy megint új emberre hárult a McCarthy-mondatok magyarításának embert próbáló feladata (amelyeket eddig ki több, ki kevesebb sikerrel oldott meg), de azt kell, hogy mondjam, Morcsányi Júlia remek választásnak bizonyult. A leíró részek pontosan eltaláltak, zökkenőmentesek, és ami még ennél is nagyobb öröm, végre valaki olyan tökéletesen oldotta meg az amerikai Délen tengődő és hihetetlenül eldurvult emberek torz nyelvezetének, szavainak, mondatainak magyarra ültetését, amennyire az csak lehetséges.

Cormac McCarthy ebben a regényében is olyat művelt, ami kiállta az idők próbáját: hipnotikus, kegyetlen, zsigerekig hatoló történetet alkotott. És bár az Isten gyermeke érezhetően nem annyira kimunkált még, mint a későbbi, világhírt hozó regények, de olyan erő van benne, ami bárkit elsöpör az útjából. Csak ajánlani tudom.